Fjordmenti sziklákra rajzolt hatezer éves pillanatok

Szavakkal nehezen írható le az a vadság, amely Finnmark megyében, Észak-Norvégiában várja az utazókat. Ez a hatalmas és elhagyatott terület akkor is számos csodával szolgál, ha sokak szerint a semmi közepén nem érdemes kincsek után kutatni. Alta, az évezredes sziklarajzok, a számi emberek egykori és mai élete, a színes ruhákba öltözött férfiak és nők kedvessége a legkőszívűbb utazók lelkét is meglágyítja.

Egy hatezer éves szarvas rajza az altai sziklán Fotó: Lantos Gábor

Semmi kétség: ez egy hal az altai sziklákon
Fotó: Lantos Gábor

Többször jártam ebben a sziklaskanzenben, többször hallottam a turisták párbeszédét, sokszor szembesültem azzal, hogy a mai kor embere nem akarja elhinni, hogy ezek az ősi rajzok valóban akkor keletkeztek, amikor. Pedig nem ezen kellene lamentálni, hanem áldani a sorsot, hogy itt vagyunk és láthatjuk ezt a csodát. Észak-Spanyolországban az Altamira-barlang nyújtott hasonló élményt – egészen addig, amíg be nem zárták a mindent el- és letaposó tömegturizmus elől. Altában egyelőre nyugodtabb a helyzet, bár az ide érkezők száma évről évre emelkedik. Az altai sziklarajz múzeum egész évben nyitva van, a kövek között felépített pallókon bármikor végig lehet sétálni. Ám október végétől április elejéig ez merész vállalkozás. 

Egyrészt azért, mert mindent, így a rajzokat is hatalmas hó borítja, másrészt azért, mert ebben a városban november végén alászáll a nap, hogy aztán néhány héten keresztül ne bukkanjon fel a horizonton.

Anno az iskolában ezekre a helyekre mondták, hogy fél évig világos van, fél évig meg sötét. Tetszetős, könnyen megjegyezhető tétel volt ez, csak éppen nem igaz. Altán az évnek azon szakaszában, amikor a legrövidebbek a nappalok, valóban nem jön fel a nap, de a déli kékes derengés, rosszabb esetben a mindent magába szippantó szürkület ad némi világosságot. Olyat persze nem, hogy az ember a város közepén lévő parkokban lévő padokon olvasni kezdjen, de a szurokfekete éjszaka nem tartja 24 órán át fogva Altát s az itt lakókat. Persze, azoknak, akik erre a helyre születtek, nem könnyű elviselni a napi húsz órán át tartó sötétséget, de valamit valamiért. „Cserébe” nyáron több héten keresztül lehet gyönyörködni a soha le nem nyugvó nap fenséges színjátékában. 

Az altai sziklarajzokhoz vezető út
Fotó: Lantos Gábor

Nincs is annál jobb időtöltés, mint éjfél előtt kisétálni a szállodából, elmenni a sziklák közé, ahol a le nem menő nap narancsos fényjátéka adja meg a tökéletes hátteret az éjszakai művelődéshez.

Így éltek az évezredekkel ezelőtt erre vándorló emberek

Visszatérve a sziklarajzokhoz, az állatokon kívül megjelennek az emberi alakok, a hatezer évvel ezelőtti kor szerszámai, a kezdetleges csónakok, sőt az egykori családi élet néhány intim pillanatát is „kőbe vésték” az alkotók. Ábrázoltak itt táncot, főzést és olyan dolgokat is, amelyre a 18-as karikát kellene kitenni. Felfedezhető az is, hogy egyes embereket mintha a többiek fölé helyezték volna egy különös ábrázolástechnikával.

A régészek arra jöttek rá, hogy ezek a kiemelt személyek lehettek a törzsfőnökök vagy a kor sámánjai, akiket nagy tisztelet övezett már évezredekkel ezelőtt is. 

Ami a csónakokat és a mai szemmel nézve kissé furcsa hajókat illeti, könnyen levonható az a következtetés, hogy már akkor is lehetséges volt a part menti vizeken való utazás, halászat, közlekedés. 

A XXI. századra természetesen ez is megváltozott. Az írás elején említett Tromsöből kanyargós, de nagyon látványos országút vezet Altába (az E6-os út ennek a régiónak az egyetlen fő közlekedési útvonala), de a város szélén kicsiny, barátságos nemzetközi repteret is találunk. Ugyanakkor a vasút idáig már nem kúszik fel, Norvégia legészakibb vonatállomása jelenleg az Altától 468 km-re, délre fekvő Narvik városa. A fjordok szabdalta partvonal miatt Tromsöből képtelenség volt egyenes utat tervezni, de a kilátás és a panoráma mindenért kárpótolja az utazót. Az E6-os főközlekedési út elvileg egész évben járható, de akadnak olyan napok, amikor a zord időjárási körülmények miatt a hatóságok kénytelenek lezárni egy-egy szakaszt. Nem véletlen mondják azt az altaiak, hogy a világ egyik leginkább elszigetelt településévé is teheti városukat a természet.

Pompás ruhaköltemények a mínusz 40 fokban

Ezt az írást azzal illett volna kezdenem, hogy Lappföldön vagyunk, annak is a norvégiai részén, azaz Norvég-Lappföldön. A helyiek jobban szeretik, ha a számi elnevezést használjuk, ezt pedig mindenképpen illik tiszteletben tartani. A hegyekkel körbeölelt, a gyönyörű Alta-fjord mentén épült várost a fjordról nevezték el. Ahhoz azonban, hogy a számik egykori életének további részletei is a szemünk elé táruljanak, érdemes az Altából dél felé vezető egyetlen úton, az E45-ös országúton elindulni. Altát elhagyva pillanatok alatt válik vaddá és az Isten háta mögöttivé ez a vidék. 

A norvég számik pompás ruhakölteményei Karasjokban
Fotó: BOISVIEUX CHRISTOPHE / hemis.fr

Hosszú perceken át tényleg a semmi közepén autózhatunk, a ritkán felbukkanó kis számi falvak pedig további gondolkodásra késztetik az utazót. A fűvel benőtt faházak, a tudat, hogy télvíz idején itt már állandósul a mínusz 30-40 fokos hőmérséklet, sok kérdést vet fel. Altát és tengert elhagyva ugyanis ebben a zárt medencében olyan szélsőséges időjárási körülmények közepette élnek az emberek, amelyre a modern kori városlakó hamar rávágja az élhetetlen szót. 

Ennek a régiónak, a norvégok ősi számiföldi területének mindössze két jelentősebb városkája van. Az egyik Kautokeino, a másik Karasjok. 

Kautokeino a minden évben megrendezett húsvéti fesztiváljáról lett nevezetes. Azokban a napokban már egész sokáig van világos, a helyi asszonyok és férfiak ilyenkor öltik magukra a legszebb számi népviseletet. Tényleg pompázatos ruhaköltemények ezek, a piros és a kék szín dominanciájával. A tökéletes keretet és hátteret a fehéren csillogó hómező adja meg. Karasjok fontos település, ez ugyanis Norvég-Számiföld fővárosa. 2017. január 5-én az egész világ elhűlve nézte, ahogyan a déli órákban Karasjokban mínusz 42 fokig „emelkedett” a hőmérő higanyszála. Olyan területen vagyunk, ahová szabadon törhetnek be a jeges légáramlatok, ahol semmilyen külső hatás nincsen, amely melegséget okozna a hosszú téli napokon. Vagy azt is mondhatnám, hogy itt a tél még igazán tél maradt.

Egy sámándob a karasjoki számi múzeumban
Fotó: Lantos Gábor

Vonzza a szemeket az óriási sámándob

Mi az, ami mégis ide hívja a látogatókat? Karasjokban található az 1972-ben múzeumnak nyilvánított gyűjtemény, amelyet ma már csak számi múzeumnak ismerünk. (Ugyanebben a városban ülésezik a számi parlament is.) Ami Magyarországon a Szentendrén található skanzen, az Norvégiában a karasjoki számi telep. A külső részeken az egykori házakban, illetve a múzeum belső tereiben csaknem ötezer különböző tárgyat őriztek meg. Engem a legjobban az a csodás sámándob fogott meg, amelyre a legjobban vigyáznak a műértők. 

Jellemző a helyzetre, hogy míg a kiállítás legtöbb tárgyát szabadon lehet fényképezni, addig ez a hatalmas dob ebből a szempontból tiltólistára került.

Persze mindig lesznek olyanok, akik nem bírnak magukkal, de a szigorú számi teremőrök haragja és határozott fellépése elől nekik sincs menekvésük. 

Hatezer éves állatcsordák a sziklákon
Fotó: Lantos Gábor

Ennek a dobnak amúgy különös története van. A hangszert 1691-ben egy akkori boszorkányperben a dánok elkobozták a norvégoktól. Először a dán királyi család művészeti gyűjteményébe került, később a Dán Nemzeti Múzeumba. 

1979-ben a dánok kölcsönadták a dobot a Karasjokban található múzeumnak, szerződést is kötöttek, abban az állt, hogy 2021-ig maradhat a dob Norvégiában. 

Mivel a dob még mindig Karasjokban található, a kérés meghallgatásra talált.

A rövid nyári időszakban, majd azt ezt követő, csodálatos színorgiát felvonultató őszi hetekben rengetegen kirándulnak és horgásznak errefelé. A terület folyóiból még mindig lehet inni, annyira tiszta a víz, a lazacok kifogása sem okoz nehézséget. A vad természeti környezet azonban sok veszélyt rejt magában, éppen ezért minden kirándulás előtt érdemes bejelenteni szállásunkon, hogy merre indulunk el. A hihetetlen vadságot sugárzó, bujának egyáltalán nem nevezhető vidéken a városokat magunk mögött hagyva a mobiltelefonos összeköttetés is bizonytalanná válik (vagy elkapunk egy kis térerőt, vagy nem), a környéken élő állatok közül pedig a ló nagyságú jávorszarvas és az olykor-olykor felbukkanó medve jelenti az emberre a legnagyobb veszélyt.

Sokan feltették már a kérdést, mi csábítja ide a látogatókat, miközben azok, akik valóban szeretik észak rejtelmes világát, pillanatok alatt szeretnek bele a tájba, az emberek elmondhatatlan kedvességébe vagy abba az ízes, zsíros tejbe vagy vajba, amit minden boltban árulnak errefelé. 

Nehéz erre jó választ adni, mert a felületes szemlélő rögtön rávághatja a számára „nagy igazságot”: nincs itt semmi, csak egy olyan vidék, amelynek lakói évezredek óta folytatják harcukat a természettel.

Norvégiának ez a része, Finnmark megye mégis olyan csodákkal ajándékozza meg az utazót, amelyet ezen a kontinensen máshol aligha lát az ember.

Várt még minket az Alta-kanyon

A dél felé haladó országút hamarosan kilép Norvégia területéről, hogy Finnországban kanyarogjon tovább. Minden egyes dél felé megtett kilométer a szemünk előtt változtatja meg a tájat, a csenevész bokrokat felváltják a fehér törzsű nyírfák és az egyre zöldebb fenyők. Ám azok, akiknek Altából indul a buszuk vagy repülőjük, kénytelenek északi irányba visszamenni. Ezt azért is érdemes megtenni, mert vár ránk még egy feledhetetlen kirándulás, az Alta-kanyon felfedezése.

Mondanom sem kell, hogy Észak-Európa legnagyobb kanyonjáról beszélünk,

amely a várostól délkeleti irányban húzódik. Gyalog, kerékpárral vagy autóval is bejárható. Az Alta folyó mellett húzódó kanyon a környék egyik legszebb természeti látványossága. A kanyon feletti fennsíkokon óriási rénszarvascsordák legelésznek. Ezek a bárgyú állatok csak akkor ijednek meg, ha a turisták közelítenek feléjük. A norvég számik legfontosabb tevékenysége ezeknek az állatoknak a terelése, gondozása. 

Az Alta-kanyon Norvégiában
Fotó: Lantos Gábor

Sokszor jártam már ezen a tényleg vad vidéken, télen, nyáron és ősszel is megfordultam itt. Sosem untam meg, sosem unatkoztam, mindig azt éreztem, hogy valami vonz oda, ahová a legtöbb ember nem utazik el, mert hírből sem ismeri. Minden egyes hazaút fájdalmat okozott, de a tudat, hogy bármikor visszatérhetek, megnyugtatott. 

Akik ezt az írást eddig elolvasták, talán ebben is egyetértenek velem.