Valaki egyszer kitalálta, hogy Norvégiában Tromsö legyen az északi fény (Aurora Borealis) városa. Ügyes marketinges volt, mert a legtöbb ember, aki szeretné látni ezt a tüneményes égi jelenséget, s Norvégiába utazik, valóban Tromsőt veszi célba. Verhették a fejüket az innen hét kőhajításnyira (294 km-re) fekvő Altában a turisztikai szakemberek, mert ha ott valaki előbb eszmél, akkor most nem Tromsö, hanem Alta az első számú északi fényt figyelő város. Kicsin múlnak tehát a dolgok. Ráadásul Alta büszkélkedhet egy tényleg unikális nevezetességgel, olyannal, amivel Tromsö biztosan nem. Itt vannak ugyanis az ősi számi sziklarajzok. Ilyen sok egy helyen tényleg csak Altán van, de azért a hatalmas ország egyes részein még láthatunk hasonlókat.
Fotó: Lantos Gábor
Alta, a hatezer éves sziklarajzok városa
„Még nem döntöttem el, hogy maga hal vagy szárnyas” – így ordított Sydney Lumet örökbecsű filmjében, a Domb című alkotásban Ian Hendry Alfred Lynch-nek, azaz Williams törzsőrmester az egyik megalázott fogolynak, George Stevensnek. Ez a mondat villant át az agyamon, miközben a sziklák előtt állva nézegettem az olykor halványabban, máskor erősebb kontúrokkal felfestett ősi sziklarajzokat, amiket valamikor valakik örökül hagytak ránk. Az egyik rajz hal. Egy másik szárnyas. Ez biztos. Aztán olyan is van, amelyről én sem tudtam eldönteni, hogy hal vagy szárnyas.
De azt tudom, hogy egész Norvégia legszebb ősi maradványa abból a korból, amikor még nem a tenger alatti olajmezők adták ennek a zord országnak a megélhetést.
Viccnek is szánhattam volna az előző mondatot, mert a sziklarajzokat hatezer évvel ezelőtt festették a kövekre, a felfedezés éve persze ennél sokkal későbbre, 1973-ra tehető. Ebben a skanzenben, ahol állok, több száz rajz tárul a szemünk elé, miközben rengeteg olyan is van, amelyet nem tettek még közkinccsé. El ne feledjem, ez Norvégia egyetlen őskori világörökségi helyszíne.
Medvék, szarvasok, csónakok
Az ember behunyja a szemét és maga elé képzeli a hat évezreddel ezelőtti világot. Vagy ha nem ezt teszi, akkor a múzeum épületében elolvassa a tájékoztatókat. Hatezer éve az itt vadászó és gyűjtögető életmódot folytató embercsoportok vívtak kegyetlen harcot a túlélésért. Nem véletlen, hogy a sziklarajzokon rengeteg állat tűnik fel. A leggyakrabban ábrázolt emlős a rénszarvas, amely ma is e terület kultikus állata.
Nála kissé nagyobb testű az emberre is veszélyes jávorszarvas.
Az, hogy ezek a szarvasok évezredekkel ezelőtt felkerültek a sziklákra, csak azt jelenthette, hogy az akkor itt élő emberek találkoztak velük. Mint ahogyan medvékkel vagy halakkal, máskülönben aligha lennének ezek is a kövekre pingálva.
Fotó: Lantos Gábor
Többször jártam ebben a sziklaskanzenben, többször hallottam a turisták párbeszédét, sokszor szembesültem azzal, hogy a mai kor embere nem akarja elhinni, hogy ezek az ősi rajzok valóban akkor keletkeztek, amikor. Pedig nem ezen kellene lamentálni, hanem áldani a sorsot, hogy itt vagyunk és láthatjuk ezt a csodát. Észak-Spanyolországban az Altamira-barlang nyújtott hasonló élményt – egészen addig, amíg be nem zárták a mindent el- és letaposó tömegturizmus elől. Altában egyelőre nyugodtabb a helyzet, bár az ide érkezők száma évről évre emelkedik. Az altai sziklarajz múzeum egész évben nyitva van, a kövek között felépített pallókon bármikor végig lehet sétálni. Ám október végétől április elejéig ez merész vállalkozás.
Egyrészt azért, mert mindent, így a rajzokat is hatalmas hó borítja, másrészt azért, mert ebben a városban november végén alászáll a nap, hogy aztán néhány héten keresztül ne bukkanjon fel a horizonton.
Anno az iskolában ezekre a helyekre mondták, hogy fél évig világos van, fél évig meg sötét. Tetszetős, könnyen megjegyezhető tétel volt ez, csak éppen nem igaz. Altán az évnek azon szakaszában, amikor a legrövidebbek a nappalok, valóban nem jön fel a nap, de a déli kékes derengés, rosszabb esetben a mindent magába szippantó szürkület ad némi világosságot. Olyat persze nem, hogy az ember a város közepén lévő parkokban lévő padokon olvasni kezdjen, de a szurokfekete éjszaka nem tartja 24 órán át fogva Altát s az itt lakókat. Persze, azoknak, akik erre a helyre születtek, nem könnyű elviselni a napi húsz órán át tartó sötétséget, de valamit valamiért. „Cserébe” nyáron több héten keresztül lehet gyönyörködni a soha le nem nyugvó nap fenséges színjátékában.
Fotó: Lantos Gábor
Nincs is annál jobb időtöltés, mint éjfél előtt kisétálni a szállodából, elmenni a sziklák közé, ahol a le nem menő nap narancsos fényjátéka adja meg a tökéletes hátteret az éjszakai művelődéshez.
Így éltek az évezredekkel ezelőtt erre vándorló emberek
Visszatérve a sziklarajzokhoz, az állatokon kívül megjelennek az emberi alakok, a hatezer évvel ezelőtti kor szerszámai, a kezdetleges csónakok, sőt az egykori családi élet néhány intim pillanatát is „kőbe vésték” az alkotók. Ábrázoltak itt táncot, főzést és olyan dolgokat is, amelyre a 18-as karikát kellene kitenni. Felfedezhető az is, hogy egyes embereket mintha a többiek fölé helyezték volna egy különös ábrázolástechnikával.
A régészek arra jöttek rá, hogy ezek a kiemelt személyek lehettek a törzsfőnökök vagy a kor sámánjai, akiket nagy tisztelet övezett már évezredekkel ezelőtt is.
Ami a csónakokat és a mai szemmel nézve kissé furcsa hajókat illeti, könnyen levonható az a következtetés, hogy már akkor is lehetséges volt a part menti vizeken való utazás, halászat, közlekedés.
A XXI. századra természetesen ez is megváltozott. Az írás elején említett Tromsöből kanyargós, de nagyon látványos országút vezet Altába (az E6-os út ennek a régiónak az egyetlen fő közlekedési útvonala), de a város szélén kicsiny, barátságos nemzetközi repteret is találunk. Ugyanakkor a vasút idáig már nem kúszik fel, Norvégia legészakibb vonatállomása jelenleg az Altától 468 km-re, délre fekvő Narvik városa. A fjordok szabdalta partvonal miatt Tromsöből képtelenség volt egyenes utat tervezni, de a kilátás és a panoráma mindenért kárpótolja az utazót. Az E6-os főközlekedési út elvileg egész évben járható, de akadnak olyan napok, amikor a zord időjárási körülmények miatt a hatóságok kénytelenek lezárni egy-egy szakaszt. Nem véletlen mondják azt az altaiak, hogy a világ egyik leginkább elszigetelt településévé is teheti városukat a természet.
Pompás ruhaköltemények a mínusz 40 fokban
Ezt az írást azzal illett volna kezdenem, hogy Lappföldön vagyunk, annak is a norvégiai részén, azaz Norvég-Lappföldön. A helyiek jobban szeretik, ha a számi elnevezést használjuk, ezt pedig mindenképpen illik tiszteletben tartani. A hegyekkel körbeölelt, a gyönyörű Alta-fjord mentén épült várost a fjordról nevezték el. Ahhoz azonban, hogy a számik egykori életének további részletei is a szemünk elé táruljanak, érdemes az Altából dél felé vezető egyetlen úton, az E45-ös országúton elindulni. Altát elhagyva pillanatok alatt válik vaddá és az Isten háta mögöttivé ez a vidék.
Fotó: BOISVIEUX CHRISTOPHE / hemis.fr
Hosszú perceken át tényleg a semmi közepén autózhatunk, a ritkán felbukkanó kis számi falvak pedig további gondolkodásra késztetik az utazót. A fűvel benőtt faházak, a tudat, hogy télvíz idején itt már állandósul a mínusz 30-40 fokos hőmérséklet, sok kérdést vet fel. Altát és tengert elhagyva ugyanis ebben a zárt medencében olyan szélsőséges időjárási körülmények közepette élnek az emberek, amelyre a modern kori városlakó hamar rávágja az élhetetlen szót.
Ennek a régiónak, a norvégok ősi számiföldi területének mindössze két jelentősebb városkája van. Az egyik Kautokeino, a másik Karasjok.
Kautokeino a minden évben megrendezett húsvéti fesztiváljáról lett nevezetes. Azokban a napokban már egész sokáig van világos, a helyi asszonyok és férfiak ilyenkor öltik magukra a legszebb számi népviseletet. Tényleg pompázatos ruhaköltemények ezek, a piros és a kék szín dominanciájával. A tökéletes keretet és hátteret a fehéren csillogó hómező adja meg. Karasjok fontos település, ez ugyanis Norvég-Számiföld fővárosa. 2017. január 5-én az egész világ elhűlve nézte, ahogyan a déli órákban Karasjokban mínusz 42 fokig „emelkedett” a hőmérő higanyszála. Olyan területen vagyunk, ahová szabadon törhetnek be a jeges légáramlatok, ahol semmilyen külső hatás nincsen, amely melegséget okozna a hosszú téli napokon. Vagy azt is mondhatnám, hogy itt a tél még igazán tél maradt.
Fotó: Lantos Gábor
Vonzza a szemeket az óriási sámándob
Mi az, ami mégis ide hívja a látogatókat? Karasjokban található az 1972-ben múzeumnak nyilvánított gyűjtemény, amelyet ma már csak számi múzeumnak ismerünk. (Ugyanebben a városban ülésezik a számi parlament is.) Ami Magyarországon a Szentendrén található skanzen, az Norvégiában a karasjoki számi telep. A külső részeken az egykori házakban, illetve a múzeum belső tereiben csaknem ötezer különböző tárgyat őriztek meg. Engem a legjobban az a csodás sámándob fogott meg, amelyre a legjobban vigyáznak a műértők.
Jellemző a helyzetre, hogy míg a kiállítás legtöbb tárgyát szabadon lehet fényképezni, addig ez a hatalmas dob ebből a szempontból tiltólistára került.
Persze mindig lesznek olyanok, akik nem bírnak magukkal, de a szigorú számi teremőrök haragja és határozott fellépése elől nekik sincs menekvésük.
Fotó: Lantos Gábor
Ennek a dobnak amúgy különös története van. A hangszert 1691-ben egy akkori boszorkányperben a dánok elkobozták a norvégoktól. Először a dán királyi család művészeti gyűjteményébe került, később a Dán Nemzeti Múzeumba.
1979-ben a dánok kölcsönadták a dobot a Karasjokban található múzeumnak, szerződést is kötöttek, abban az állt, hogy 2021-ig maradhat a dob Norvégiában.
Mivel a dob még mindig Karasjokban található, a kérés meghallgatásra talált.
A rövid nyári időszakban, majd azt ezt követő, csodálatos színorgiát felvonultató őszi hetekben rengetegen kirándulnak és horgásznak errefelé. A terület folyóiból még mindig lehet inni, annyira tiszta a víz, a lazacok kifogása sem okoz nehézséget. A vad természeti környezet azonban sok veszélyt rejt magában, éppen ezért minden kirándulás előtt érdemes bejelenteni szállásunkon, hogy merre indulunk el. A hihetetlen vadságot sugárzó, bujának egyáltalán nem nevezhető vidéken a városokat magunk mögött hagyva a mobiltelefonos összeköttetés is bizonytalanná válik (vagy elkapunk egy kis térerőt, vagy nem), a környéken élő állatok közül pedig a ló nagyságú jávorszarvas és az olykor-olykor felbukkanó medve jelenti az emberre a legnagyobb veszélyt.
Sokan feltették már a kérdést, mi csábítja ide a látogatókat, miközben azok, akik valóban szeretik észak rejtelmes világát, pillanatok alatt szeretnek bele a tájba, az emberek elmondhatatlan kedvességébe vagy abba az ízes, zsíros tejbe vagy vajba, amit minden boltban árulnak errefelé.
Nehéz erre jó választ adni, mert a felületes szemlélő rögtön rávághatja a számára „nagy igazságot”: nincs itt semmi, csak egy olyan vidék, amelynek lakói évezredek óta folytatják harcukat a természettel.
Norvégiának ez a része, Finnmark megye mégis olyan csodákkal ajándékozza meg az utazót, amelyet ezen a kontinensen máshol aligha lát az ember.
Várt még minket az Alta-kanyon
A dél felé haladó országút hamarosan kilép Norvégia területéről, hogy Finnországban kanyarogjon tovább. Minden egyes dél felé megtett kilométer a szemünk előtt változtatja meg a tájat, a csenevész bokrokat felváltják a fehér törzsű nyírfák és az egyre zöldebb fenyők. Ám azok, akiknek Altából indul a buszuk vagy repülőjük, kénytelenek északi irányba visszamenni. Ezt azért is érdemes megtenni, mert vár ránk még egy feledhetetlen kirándulás, az Alta-kanyon felfedezése.
Mondanom sem kell, hogy Észak-Európa legnagyobb kanyonjáról beszélünk,
amely a várostól délkeleti irányban húzódik. Gyalog, kerékpárral vagy autóval is bejárható. Az Alta folyó mellett húzódó kanyon a környék egyik legszebb természeti látványossága. A kanyon feletti fennsíkokon óriási rénszarvascsordák legelésznek. Ezek a bárgyú állatok csak akkor ijednek meg, ha a turisták közelítenek feléjük. A norvég számik legfontosabb tevékenysége ezeknek az állatoknak a terelése, gondozása.
Fotó: Lantos Gábor
Sokszor jártam már ezen a tényleg vad vidéken, télen, nyáron és ősszel is megfordultam itt. Sosem untam meg, sosem unatkoztam, mindig azt éreztem, hogy valami vonz oda, ahová a legtöbb ember nem utazik el, mert hírből sem ismeri. Minden egyes hazaút fájdalmat okozott, de a tudat, hogy bármikor visszatérhetek, megnyugtatott.
Akik ezt az írást eddig elolvasták, talán ebben is egyetértenek velem.
