Máramaros a történelmi Magyarország legkeletibb és leginkább hegyekkel borított vármegyéje. Ha az anyaországi magyar mást nem is tud róla, a máramarosi havasokról biztosan hallott. A táj különlegesen szép errefelé, az erdők, folyók, patakok elbűvölik az utazót, és az első pillanatban nem is érti, hogyhogy nem tartozik ez a vidék a legnépszerűbb turistacélpontok közé? Aztán gyorsan rájön: az emberi „alkotások” jelentősen lerontják az összhatást. Ahogy Csengersimánál átlépünk a határon, Szatmár megye elszakított részén át vezet az út Máramaros-szigetre. Az egyik sokatmondó élmény Szatmárnémeti határában ér: mintha nem is Erdélyországban, hanem valahol a harmadik világban járnánk. Az ajtóktól, ablakoktól megfosztott, kormos falú, emeletes blokkházsor lakói a lépcsőkön ücsörögnek. Mindenhol szeméthalmok, kiteregetett, száradó ruhák, a meztelen gyerekek a porban játszanak a tyúkok, kecskék között. Valamikor persze lehetett az épületekben víz és villany is, de ez már régen a múlté.
Elhagyott, lepusztult gyárak az utak mellett, tekergő rozsdás csőkígyók mindenfelé. Ami viszont működik, az szemmel láthatóan szennyez: gyanús levek csordogálnak a folyókba. Valahol itt történt a Tiszát meggyilkoló ciánkatasztrófa is. Ahogy az ember elnézi az állapotokat, óhatatlanul elfogja a szorongás. Nagybánya jellegzetes példája mindannak, ami a Ceausescu-érában városrendezés címén történt. A patinás településből szinte csak egy bájos, négyszögletes terecske maradt, itt laktak hajdan a híres művésztelep festői is. A régi házak zömmel lakatlanok. Halott városrész, még a vendéglők is bezártak. Egy földúton tudunk kievickélni a főutcára. Mint egy sci-fi látomás, olyan az új város. Bizarr panelrengeteg, pizzázók, McDonald’s, sugárutak… Romulusz öccse, Anti, aki elkísért minket, 12 éve – áttelepülésük óta – nem volt otthon.
Nagybányán járt iskolába, azután itt dolgozott egy étteremben. Hogy a rendszerváltozás nem hozott szemléletváltozást, jól mutatja: úgy megszaporodtak a tömbházak, hogy nem találta meg régi gimnáziumát.
Máramarosnak is kijutott a blokkokból, de a főtér és környéke viszonylag épen megmaradt. A panorámát a szépen felújított régi Korona Szálloda uralja inpozáns méreteivel, békebeli homlokzatával. Petru Groza, a későbbi miniszterelnök még az 1946-os választások előtt Szigetet is meglátogatta, és a Korona – ma Tisza – Szálló erkélyéről magyarul beszélt a néphez. Akkor sokan elhitték, hogy egy nemzetiségi szempontból toleráns Romániában fognak élni.
Ottjártunkkor már árverés előtt állt az épület a tulajdonos köztartozásai miatt, a helyiek szerint fillérekért árulták. Nincs vendég.
Máramarossziget Nagy Lajos királytól kapta a diplomáját mint koronaváros 1375-ben. A Tisza és az Iza találkozásánál terül el, az úgynevezett máramarosi medence közepén. A történelmi Máramaros vármegyéhez tartozott a túloldali, most Ukrajna részét alkotó elszakított terület is: ez volt az egykori ország legnagyobb, de a legritkábban lakott közigazgatási egysége. Etnikai összetétele vegyes volt: a legtöbben a ruszinok voltak, aztán jöttek a románok, németek, zsidók és a sor végén a magyarok: mindig kisebbségben. A Pallas lexikon 1891-es kiadásában azt írja a megyéről: „terményei ásványországból meglehetősen számosak, legnagyobb kincse sóbányáiban rejlik”. De van itt arany, ezüst, ólom, vasérc, réz, mész, márvány, és a „máramarosi gyémánt”, a hegyikristály. Mezőgazdasága leginkább az állattenyésztésre korlátozódott, hiszen összes területének mintegy fele erdő, a szántó csak 10 százalék volt. Máramarosszigeten a gőzfűrészüzemek, a világhírű bécsi tonett hajlítottbútor-gyár egyik üzeme és a gőzmalom képviselte az ipart. Mára a hajdan virágzó gazdaságból szinte semmi nem maradt.
– A gazdasági helyzet olyan, hogy a fiatalság Máramaroson nem látja a jövőjét biztosítva. Külföldön keresik a boldogulást: a magyarok nagyrészt az anyaországban, a románok Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában. Szerintem ez szintén a jellegzetes román hintapolitika megnyilvánulása: hivatalosan azt hirdetik, hogy ellene vannak a fiatalok elvándorlásának, ugyanakkor különféle módszerekkel segítik elő a románság külföldi munkavállalását – magyarázta Gáspár B. Árpád közgazdász, író, helytörténész, aki a moszkvai egyetemi éveket leszámítva mindig Máramarosszigeten élt. Mint elmesélte, ennek eklatáns példája az a botrány, amire néhány éve derült fény. Nevezetesen, hogy az avasiak tömegeinek a Szatmártól északra lévő jellegzetes román vidéken diplomáciai útlevelet adtak. Ahogy mondta, „Csau alatt”, akkor, amikor nem volt szabad kimenni másnak, ők diplomata-útlevéllel mentek külföldre dolgozni. Az újságok megírták, hogy milyen korrupcióval bonyolódtak a dolgok, mindenki lefölözte a hasznot. Az Avason – románul Oas – most is láthatóak a gazdagság jelei: mint a márványpaloták, olyanok a házak.
Gáspár B. Árpád úgy véli, a különféle etnikumok együttélése egészen Trianonig zavartalan volt. Erre jó példa, hogy az első világháború alatt és előtt a máramarosi katonai ezredek – többek között a 85-ös gyalogezred – felvonulásukkor négy nyelven énekeltek: ukránul, magyarul, románul és németül. De a béke Trianon után megszűnt. – A megyét kettéosztották, és kezdetét vette a csehszlovák és a román úgynevezett nemzetállam felépítése. A csehszlovák részen a ruszin–cseh, még nálunk a román–magyar ellentét éleződött ki, megkezdődött a félig-meddig erőszakos románosítás. Ez megnyilvánult abban is, hogy a közhivatalokból lassanként eltávolították a magyarokat, áthelyezték őket a Regátba, a román ókirályság területére. Megszüntették a magyar iskolákat: 1925-ben az utolsót is bezárták. Pedig az 1934-ben tartott népszámlálás adatai szerint Máramarossziget 30 ezres lakosságából akkoriban körülbelül 15 ezer volt magyar, 12 ezer zsidó, csak a fennmaradó népességet tették ki a ruszinok és a románok – magyarázta a helytörténész, hozzátéve: mivel a zsidóság többsége is magyar anyanyelvű volt, a város kimondottan magyarnak számított, az idősebbek nagy része nem is tudott románul.
Mikor 1940-ben ez a terület is visszatért Magyarországhoz, a város magyar dominanciája ismét erősödni kezdett, és ez a folyamat egészen az ötvenes évek elejéig tartott. Az eltiport 1956-os magyar forradalom azonban jó ürügyet kínált a román politikának is.
– Georghe-Georghiu Dej első titkár kijelentette – és erről dokumentum van –, hogy Romániának le kell vonnia a következtetéseket abból, ami történt. Tulajdonképpen rajtunk is megtorolták a forradalmat, mondván, hogy az erdélyi magyarság szimpatizált a forradalom ügyével. Ezért mindenütt meg kell erősíteni a román etnikum jelenlétét. Máramaroson is megszüntették az önálló magyar gimnáziumot és az ukrán tanítóképzőt – ami egyedüli volt az országban – akkortájt, amikor a kolozsvári magyar egyetemet is beolvasztották. Mindezt azzal a ravasz elmélettel indokolták meg, hogy az etnikumokat közelebb kell hozni egymáshoz, hogy ne különüljenek el. Ezt a folyamatot azóta sem sikerült megállítani, mert a Ceausescu-féle nacionalizmus nagyon mély gyökereket eresztett a román értelmiségi körökben – mondta.
A helyi RMDSZ 12 éve harcol azért, hogy ismét lehessen magyar iskola Máramaroson. Idén az önkormányzat úgy döntött: az egykori nagy hírű fafeldolgozó gyár központi épületét a rendelkezésükre bocsátja.
– Most nagy szerencsénk volt, a román polgármesternő is támogatott minket, úgyhogy határozatlan időre megkaptuk az épületet. A külső tatarozásról az önkormányzat gondoskodik, de a belső munkálatok minket terhelnek. Az építkezés finanszírozására létrehoztuk a Leövey Klára Alapítványt két számlaszámmal: az egyikre a külföldiek, a másikra a hazaiak adományait várjuk – magyarázza Nagy Lajos önkormányzati képviselő, aki bízik benne, hogy szeptemberig, ha a föld alól is kell előteremteni, de meg lesz a pénz az iskolára. Mint monda, Magyarországon is próbáltak segítséget kérni, megkeresték az illetékes hivatalokat, alapítványokat, de egyelőre nem jártak sikerrel. Az a baj, hogy az épület továbbra is önkormányzati tulajdon és a bérleti viszony határozatlan időre szól. Az alapítványok azt mondják: nem segíthetünk, mert ki tudja, meddig maradhat meg az iskola? Mint fogalmazott, nálunk mások a viszonyok. Az iskola a tanügy irányítása alá kerül, ami azt jelenti, hogy amíg lesz diák, lesz iskola is, nem szüntethetik meg. Nem csak Szigetről, de a környékről, Borsabányáról, Visóról, Aknasugatagról, Hosszúmezőről, Técsőről, Futáról, Bocskóról, Veresmartról, Rónaszékről is jönnének a gyermekek.
Szigettel együtt körülbelül 15 ezerre tehető ezen a vidéken a magyarság lélekszáma, nagyon nagy szükség van egy iskolára, ahol az elsőtől a tizenkettedik osztályig megoldható az anyanyelven való oktatás. S az, hogy lesz-e a magyarság Máramaroson, vagy szép csendben eltűnik, ezen az iskolán is múlik.
– Máramaros negyvenkétezer lakosából már csak alig több mint a 8200 fő vallotta 1992-ben magyarnak magát. Hogy milyenek a magyarság megmaradásának esélyei, nehéz megmondani – vélekedik Gáspár B. Árpád. A státustörvény sokat jelent, de szerinte az igazi gyógyír az autonómia és a kollektív jogok elismerése volna, hogy a kisebbségi magyarság maga dönthessen a saját sorsáról, nem csak Máramaroson, de szerte a Kárpát-medencében.
– Ceausescu alatt az állami politika szintjére volt emelve az aszszimiláció. A káderlapokon nyilvántartották, hogy ki a magyar, s kiadták az ukázt, hogy a vezető posztokról lassan cseréljék le őket. A gyárigazgatóm panaszkodott egyszer, hogy telefonon felhívták: hogy lehet, hogy az irodaigazgatók és a mérnökök nagy része magyar.
A saját példámon tudom – mivel irodafőnök voltam – hogy figyelték a román kollégák a magyarokat, s jelentettek a Securitaténak. Akkor kezdődtek a házkutatások. Tőlem például elvitték az írógépemet, az összes magyar történelmi jegyzetemet, a könyveimet, de azzal az ürüggyel jöttek, hogy valutát rejtegetek. Valaki feljelentett – mesélte emlékeit Gáspár B. Árpád.
– Aki érvényesülni akart, alkalmazkodott, de nem nagyon engedték a tűz közelébe őket sem. Ma is így van – tette hozzá.
– A státusigazolványnak Szigeten egyelőre nincs nagy visszhangja. Ennek egyik oka az ügyintézésben megnyilvánuló túlzott bürokrácia. Az a baj, hogy nincs kellőképpen hangsúlyozva, a törvény nem egyszerűen kedvezményekről, hanem a „státusról” szól. Az ebben rejlő lehetőségeket véleményem szerint az RMDSZ sem használja ki. Nem fordítanak hangsúlyt rá. Hogy mire gondolok? A polgári engedetlenség legegyszerűbb, legenyhébb formájára: mindenütt beszéljünk magyarul! Ha bemegyünk valahová, legalább annyit tegyünk meg, hogy köszönjünk magyarul, s utána románul, s folytassuk úgy, ha nem értenek másként. De közbe-közbe mondjunk valamit magyarul is. Hányszor esik meg itt is, hogy a bolti eladó magyar, a vásárló is az, de nem tudják egymásról, csak erőlködnek a román nyelvvel. A saját unokáim is csak csodálkoznak, ha magyarul köszönök a boltban: – Tata, hiszen ezek románok – mondják elhűlve, s én azt kérdezem tőlük: s ha azok? Ki kötelez engem, hogy csak románul beszélhetek? Ilyen egyszerű az egész.
origo.hu
Így gyalázta és fenyegette a Magyar Péter-közeli "slepp" a sztárénekesnőt
