A kezdet elfért egy sátor alatt

Tizenöt éve, 1987. szeptember 27-én egy falusi tanár tanyaudvarán gyűlt össze csaknem kétszáz magyar értelmiségi, hogy beszélgessen a magyarság esélyeiről és arról, miként folytassa az egypártrendszer végnapjai után az ország. A történtekről méltó terjedelemben egyedül a Magyar Nemzet szólt. November 14-i számát, mely közölte a Pozsgay Imrével készült interjút és a találkozó nyilatkozatát, az olvasók szétkapkodták. Azóta szabad az ország, és Lakitelek, a falu a rendszerváltás szimbóluma lett.

Hatvankilenc nyarán egy húszéves fiatalember Kispesten levelet fogalmazott. Mikor a végére ért, gondosan átnézte, legépelte ötven példányban, belerakta ötven borítékba, és elküldte ötven címre szerte az országban. Már második éve élt a karja erejéből, pedig hatvan kiló nem ideális súly ahhoz, hogy az ember kocsikísérő, hórukkember vagy könyvtári segédmunkás legyen.
Nem ilyen kenyérkereset volt az álma. Tanítani akart, ám olyan családból jött, amelynek ivadékait ettől a pályától tiltották. Nem kellett sem az egyetemnek, sem a főiskolának. A vékonypénzű fiú józan volt. Ha nincs remény arra, hogy tovább tanuljon, akkor elkezdi egy tanyasi iskolában. Ott taníthat képesítés nélkül is.
Az ötven levél ezt kérelmezte.
Kecskemétről jött az első válasz. Bőröndbe rakta holmiját, és vonatra ült a Nyugatiban. A megyei tanács Lakitelekre küldte, vett hát még egy vonatjegyet. Lezsák Sándor vagyok, mondta a tanácsházán, mikor megérkezett. Bólintottak, de a következő percben már el is felejtették a nevét. Minek jegyezzék meg? Képesítés nélküli tanítóból tizenkettő egy tucat.
Ne vessünk a számolgatók szemére semmit. Hogy ki lesz később, aki nem tucatkodik, mindig csak utóbb tudni meg.

Öt év a szikrai tanyán, folytatás benn a faluban. Akkor már figyelnek rá. Nem csak azért, mert halkan beszél, mert sokat viszi kirándulni a gyerekeket, vagy mert színdarabokat játszat velük. Olyasmit indít el, amire addig nem volt példa. Mozgásba hozza a lelkeket. Ez persze egyedül túl nehéz lecke. Nem baj. Lesznek, akik segítenek. Olyanok, akikre odafigyelnek. És meghívja a kultúrházba Illyés Gyulát. A költő eljön, körbeülik, beszélni lehet vele. Üzen Nagy Lászlónak, ő is megjelenik. Így derül ki, hogy a fiatal tanító a legjobb szellemi erőkkel tart kapcsolatot, akikről sose gondolták volna, hogy egy napon Lakitelek vendégei lesznek. És azok jöttek, egyik a másik után: Vass Lajos, Sütő András, Csoóri Sándor, Czine Mihály.
A tanácsházán összenéztek. Nem lesz ebből baj? Jelentették, ahogy akkoriban szokás volt: a megyének. Titkár elvtárs, ez a cingár ember nem csak verseket ír, és nem csak költőket hív ide. Tanítás után rossz biciklijén tekereg, családokat látogat, és nem tudjuk, milyen szándékkal. Van valami gyanús ebben a Lezsákban. Türelem. Várják ki a megfelelő alkalmat, s mi akkor lecsapunk.
Az alkalom egy költői est volt. A tanár magnóról lejátszotta Illyés versét, amelynek a címétől is hideglelést kaptak pártkörökben: Egy mondat a zsarnokságról. És ez még nem minden: aláírta a prágai lázongók emberjogi nyilatkozatát, a Charta ’77-et.
Botrány.
Izgatott telefonálások, állami rendszámú autók fékeztek az iskolánál, pártemberek ugráltak ki belőlük. Szemük tüzelt, ordított róluk az elszántság, bár az is, hogy nincs jó szabójuk. Az első ember cipőjének félre volt járva a sarka, és mondandójában is volt némi slamposság. Bűnt emlegetett, de egy szóval sem utalt rá, melyik parancsolat vagy párthatározat ellen vétett a renitens tanár. A funkcionárius dolga az volt, hogy ráijesszen a pedagógusokra.
Küldetésének e része sikerült, Lezsákkal viszont nem boldogult. Megkérdezte tőle, miért írta alá a lázító fogalmazványt. A tapintható csendben a vádlott így válaszolt: „Azért, hogy ha megnő a fiam, a szemébe tudjak nézni.” Néhányan köhécselni kezdtek, székek mozdultak, a kecskeméti ember érezte, most kell berekeszteni a gyűlést.

Akik azt hitték, kész, ezzel véget ért a hadművelet, amatőrök voltak. Nem ismerték a kort, amelyben éltek. A párt ilyenkor kényszert érzett, hogy megmutassa bicepszeit, akkori szóhasználattal: az erejét. Persze nem úgy, hogy feltűnést keltsen. Emberei báránybőrbe bújtak, úgy közeledtek a nyájhoz.
A tanárokat az igazgatóval trombitáltatták össze, aki egy tavaszi napon elrikkantotta magát: kollégák, holnap Tiszakécskére kell menni, továbbképzés lesz. Gyanútlanul ébredtek, gyanútlanul mosakodtak, gyanútlanul indultak a buszhoz. De lám csak. Mit keres ott a falu meg a téesz párttitkára, hozzá a sok ismeretlen, akit addig sosem láttak? Magyartanárok azok is? És hogyhogy Lezsák kolléga nincs sehol? Neki nem szóltak?
Akkor viszont összeugrott a gyomruk, mikor a buszuk nem az iskola elé kanyarodott, hanem a kécskei pártbizottsághoz. Beterelték őket a tanácsterembe, az elnöklő hoppmester bemutatta nekik Széchenyi Ágnest. Az elvtársnő Budapestről jött kimondottan azért, hogy elősegítse az önök fejlődését. Hamar kiderült, mit értettek ott tanárfejlesztésen. A pesti vendég pár perces mellébeszélés után direktbe kapcsolt, és csepülni, vágni kezdte Lezsákot. Attraktív műsor volt, szovjet mintára készült, ott az ilyesminek félszázados tradíciói voltak, és gyakorolták serényen Munkácstól Vlagyivosztokig.
Az ideológiai hentesmunka végeztével szünet következett. Az egyik tanárnő odalépett a párttitkárhoz, és megkérdezte: Mondja, maguk miért hívtak ide minket? A titkár képzett leninista volt. Az előadónál tessék reklamálni, felelte, és már húzott is odébb.
Kávé, cigaretta, majd vissza a terembe, kezdődtek a hozzászólások. Ekkor derült ki, jelen vannak az Áfész emberei. Egyikük felpattant, és gyorsan leárulózta a tanárt. A hatást gyöngítette, hogy a nevére viszont nem emlékezett. Az ilyen ember nem méltó arra, hogy gyerekeket tanítson, zárta mondandóját, majd visszazökkent székére.
A nép hangja: Isten hangja, s bár ezt akkor nem így mondták, első lépcsőben a Charta ’77 aláíróját eltiltották a történelemtanítástól. De magyart sem oktathatott csak úgy, felügyelet nélkül. Minden órájára beültettek valakit, füleljen, hátha rajtakapják megint. S hogy az éberség teljes legyen, Lezsákék tanyáját attól fogva rendőrautó kerülgette.
Arra az agyonfigyelt tanyaudvarra hívta össze a fiatal magyartanár 1987. szeptember 27-én az értelmiség jeleseit, hogy meghányják-vessék, mit kéne tenni az országért. Rendőrautók akkor is köröztek, de már csak megszokásból. A rendszerből addigra kiszállt az erő.

Lakitelek nyugodt hely, minden ezer évben egyszer érinti meg a történelem. Anonymus beszéli el nekünk az alpári csatát, amely itt zajlott a bolgár Zalán és Ond vezér között 894-ben. Minthogy tönkreverték, Zalán futni kényszerült, erről írta eposzát Vörösmarty Mihály.
A csatáról azt állítja a Magyar Nagylexikon, hogy csupán Anonymus fantáziájában létezett, s hozzáteszi, az itteni földvárat a honfoglalás korában nem is használták. Nézzük ezzel szemben, mit ír Olajos István a település most kiadott krónikájában! „Néhány kutató kétségbe vonja, hogy Alpár mezején csata volt a honfoglalás korában.” Tehát nem Anonymust simfeli, hanem közöl egy tényt a kutatókról, majd arról szól, hogy Cs. Kovács István földjén 1936-ban Szabó Kálmán régész honfoglalás kori sírokra bukkant.
Nem kell talán bizonygatnom, hogy a lakiteleki ember módszere a korrektebb. Nem ítél, csak a tudomásunkra hozza a tényeket. Ahogy az egy lexikontól mindenkor elvárható.
Sajnos a mi lexikonunk egyoldalúan szelektál, sok mindent elhallgat, sok mindenben ítél, néha oly nyilvánvalóan, hogy az ember gyanakodni kezd. Nem a szerkesztők tudását vonja kétségbe, hanem szempontjaikat. A 14 kötet megjelenése után okkal előrelapoz, és megnézi, kiket „dicsér” ez a produkció.
Nos, a vállalkozást a Népszabadság és a Soros-alapítvány támogatja. Hogy a szerkesztőbizottságban két szabad demokrata politikus ül, és két tagja a Németh-kormánynak. Miért nem találni senkit az innenső oldalról? Vagy mindig az választ társakat, akié a labda?
Ezért van kétféle történelmünk. Az egyiket a ráció írja, szív nélkül és kopogó szavakkal, a másik meg csordultig tele érzelemmel, ám hiányzik belőle a kegyetlen mérlegelés.
Mikor fog találkozni a kettő?
Már találkoztak: tizenöt éve Lakiteleken, azon a bizonyos szeptemberi napon.

Ami Zalán futása és a magyar értelmiség gyülekezése között eltelt, több mint egy évezred. Hogy mi történt ezalatt Lakiteleken? Ami érdemleges, többnyire nyomorúság.
Nem a török idejében, akkor a népeknek ezen a környéken jól ment soruk. Ez ellentmond a történetíróknak, én mégis Hubiar bin Iszkandernek hiszek. A falu ura pedáns volt, mindent összeírt, hisz annak alapján szabta ki az adót. Tőle tudjuk, hogy 1562-ben Alpáron, vagyis a mai Lakiteleken családonként még csak négy disznó röfögött az ólban, 1580-ban már hat, méhkasból 233 volt, termeltek lent és kendert, és fizettek adót a széna meg a tűzifa után. Ha összevetjük mindezt a „mezőgazdaság szocialista átalakulásának” dicső éveivel, nem tudom, mit kéne mondani. Jobb, ha hagyjuk.