A mama kanala

Tudtam, hogy egyszer hozzám is elérkezik. Szívszorongva vártam rá! De hogy ilyen settenkedve lopakodik be éjjel? Arra nem vártam. Gondoltam, majd küzdünk, lihegve harcolok ellene, de rám csapott. Mint a villám. Már csak a szirénázó mentőkocsiban eszméltem.
Kórház! Béna vagyok, egy tekintetével rimánkodó ember, erőtlen, kiszolgáltatott. Behozzák utánam a pizsamám, a papucsom, a köpenyem, a fogkefém és az étkészletem. Fegyelem, rend, mint a katonaságnál. Kórház!
Csíkos abrosz és rajta a mama kanala. Emlékszem, nászajándékként kapta valaha, ez kísért a katonaságnál is, amikor kezembe vettem a kopott kanalat, mindig a mama jutott eszembe. Rendszerint ezzel ettünk kint a mezőn, ahová kijártunk dolgozni. Istenem, a mama kanala! Szimbólummá vált. Testrészemmé.
Amikor kis falusi házát feladta, annyi mindent elkótyavetyélt, elajándékozott, de ezt megtartotta. Így maradt rám halála után ez az egyszerű bádogkanál, hogy elkísérjen a kórházba. Hogy együtt legyen velem. Ha ezzel eszem, akkor meggyógyulok.
És egy nap eltűnt! Étkezés után az asztalon felejtettem, a nővérek kivitték, nyoma veszett. Kerestem. Érdeklődtem. Egy kanál? Itt száz kanál is van, válasszak másikat helyette. De nekem az a kanál kellett. A kopott bádogkanál. A mama kanala. Hiába kaptam másikat helyette, elment az étvágyam. Már úgy ismertek a kórtermekben, mint „azt a beteget, aki az anyja kanalát keresi!” Amikor megláttak az ápoltak, hogy tisztázzák magukat, felmutatták a saját kanalukat. „Íme! Ez volt?”
Nálunk a családban szokás volt apró ajándékokat adni egymásnak. Nagyapám egyszer egy csobolyót adott apámnak. Ünnepi alkalmakkor, névnapokon, születésnapkon azzal köszöntötték egymást. Színültig töltve kínálgatták egymásnak: „Húzza meg, sógor!”
Nem tudom, hová lett az a csobolyó, a kézi készítésű kulacs. A háborúban elkallódott. Nagyon sajnáltam.
Én egy bicskát kaptam az apámtól. Mindössze egy fél óránk volt a vonat indulásáig. A keleti frontra ment az alakulatom. Nem sokat beszéltünk. Csak néztük egymást némán. Egy öreg bácskai paraszt és egy hadba induló konok legény. S ekkor, az utolsó pillanatban apám a zsebébe nyúlt, elővette zsebkését, és a markomba nyomta: „Hogy mindig emlékezz majd rám, fiam!”
Néhány nap múlva elvesztettem a bicskát. Kicsúszott a zsebemből, amikor támadásra vezényelték a szakaszt. Győztünk, vadak voltunk, akár a fergeteg, de a bicskám, apám ajándéka elveszett közben örökre: csak a csatát nyertük meg!
Ülök a kórházi ágyon. Csend van ilyenkor, éjszaka. Alszik a kórház. Hörögve, nyugtalanul forgolódva alszik. Vagy imádkozik? – tűnődöm. Megejtő a csend. A lélek csendje.
Az a sápadt fiatalember a szomszéd ágyon most az Istennel beszélget. Gyógyulásáért könyörög. Alázatos. Mindent megígér. Jó lesz és becsületes ezentúl. Ilyenkor éjszaka imádság a kórház. Egy nagy-nagy fohász.
A szomszéd szobában az a halvány, botra támaszkodó asszony bizonyosan látja a zsidó Jairez lányát, amikor az Úr hozzálép, és arcára helyezi a kezét: „Talita kumi!” Kelj fel. És a halott leányzó felkél, és ismét járni kezd.
Az a másik beteg, akit vakon hozott be a mentő, talán Bartiemust látja Jeruzsálem alatt. Virágzó ággal a kezében: „Jézus! Jézus!” – kiáltja felé. „Mit óhajtasz tőlem?” S a válasz egyszerű: „Hogy újra lássak!…”
Ezekiel sír, hangosan zokog, mi valamennyien most Lázárok vagyunk, a jóságot keressük a szívünkben, és sokan vannak, akik nem találják. Hol veszett el?
Másnap megnyugszom. Állok a folyosón. Váltás van éppen. Fehér rajban zúdulnak le a lépcsőkön a nővérek. Akár az angyalok serege. A mamát keresem közöttük. Mert biztos, hogy bejár hozzám éjszakánként, és egyszer majd magával visz…
Vagy elhozza a kanalat.