A szomorúság bugyra

Gyakran eltűnődöm, érdemes-e magunkkal cipelnünk a múltat, emlékeinket. Cipelni lyukas zsákban vagy albumokban, rózsaszín szalaggal átkötött levelekben, felidézett mozdulatokban, és asztalra borulva sírni őszi estéken, amikor ránk köszönt az alkony?
Ott kellene felejteni valamelyik jelzőkőnél az út szélén, vagy egy folyóba dobni széles mozdulattal: nincs többé szükségünk rá! Csakhogy enélkül szegényebbek lennénk, szürkébbek, meggyötörtebbek, álom nélküliek, és elsötétülne előttünk a jövő is. Mert múlt nélkül nincs jövő, a kettő együtt alkotja az emberi életet. Ez nem csak amolyan mondás, amelyet folyton ismételgetünk.
Mindannyiunk életének vannak olyan rendkívüli pillanatai, amelyek felejthetetlenek, és nyomot hagynak bennünk. Hát el lehet valaha is felejteni az anyánk simító tenyerét a fejünkön? A mama keze! A mama tekintete, amelyből csak szeretet sugárzott ránk. A mama hangja, amikor megdicsért vagy megdorgált bennünket. Aztán az a feledhetetlen első nap az iskolában! A tanítónk szava, amely visszacseng bennünk évtizedek múltán is, hogy okítson, irányítson. Olyan, akár az esti harangszó.
A fényképeket széttépni, az emlékeket kitépni a szívünkből, a terhes tarisznyát eldobni egy sötét éjszaka, hogy a helyszínre soha vissza ne találjunk. Amikor kószálunk barátságtalan tájakon sírva, hogy csak még egyszer, csak egyetlenegyszer halljuk a kedves hangját, meg ami még a bugyrunkban volt, és hoztuk magunkkal évek óta.
Kincsek ezek? Dehogy! Másnak kacatok. Csak nekünk mond valamit egy lámpafényes este csendje, egy tekintet villanása, egy félig kimondott szó. Olyan, mint tikkadt vándornak egy pohár víz: új erőt önt belénk. Apánk hangja! Bátorító, biztató mozdulata. Vagy például az albumból az a kép, amelyiken egymás kezét fogva állunk egy lánnyal. Egy nagyon régi vasárnap este volt, estike illatozott a mama kiskertjében. Fogjuk egymás kezét a diófa alatt. Milyen banális. Közben újra hallom a közeli baromfiudvar zsivajgását, Bodri kutya felesleges vakkantását, galambok raja röpül el ismét körözve a ház felett. Vasárnap este: az öregasszonyok, akár a fekete varjak, akkor érkeztek haza a templomból ballagva.
Egy régi nyár! Mögöttünk a tenger kékje. Derült ég, csend. Valahol az Adrián állunk a parton, távol vitorlás lepkeszárnya. Mellettem a fiam mindig mosolygós tekintettel. Meghalt. Ez most túlvilági mosoly a képről. Őrizgetem, nézegetem titokban, visszaidézem azt a régi nyarat, amely talán nem is volt soha, csak bennem él, akár egy látomás.
Szeplők ültek az orra tövében, mint az anyjának valaha, leánykorában. Én fürösztöttem gyakran, én toltam a kocsiban napi sétáinkra a Duna-partra. Érzem gyermekkarjának szorítását a nyakamon, olykor hozzám bújik reggelente az ágyba, egymást átölelve alszunk, szuszog, istenem, él! Már csak bennem! Mellettem lépked kis cipőjében, aztán járja valamerre a világot, s én várom haza. Mindig csak őt várom.
Ki ez az ősz asszony itt a képen? Az előző oldalon még barna leányzó, rám nevet, mint az ígéret. Ő az, akivel ülünk csendben alkonyatkor a szobában, és némán rendezgetjük magunkban a múltat. Degeszre tömött fiókok, ha kinyitom valamelyiket, a lábam elé ömlik az ifjúságom. Nemcsak a nyarak, a derű pillanatai, de az ősz elmúlást hirdető fuvallata is. Milyen jó lenne különválasztani a jót a rossztól – gondolom. A szomorúságot kidobni, csak a derűt őrizni meg magunkban, a szívünkben éppúgy, mint a fényképalbumokban.
Aztán sóhajtva becsukom a fiókot, visszateszem a helyére az albumot, elrakom a régi leveleket, összekötözöm zsákom bugyrát, és csak ülök a rám szitáló csendben, megértve, hogy a szomorúság is az élethez tartozik. Része, mint a halál…