Az igazi virág

Levélíróm a budapesti Kerepesi temetőben járt, sírhantok mellett sétált, gondolkodott, elmélkedett.
„Rossz a világ” – írja –, márvány emlékmű őrzi a gyilkos ávósok emlékezetét, feltupírozott virágerdő mögött lapul a jóságosan kacsingató pártvezér, aki magyar hazafiak százait, ezreit küldte kötélre, börtönbe – száz méterre tőle meg ott egy puritán sír néhány csokorral, nemzetiszín szalaggal, alatta a mélyben a nemzeti gondolat miniszterelnöke. Hol itt az igazság, tessék mondani?”
Az igazság a szívünkben lapul, kedves Levélíró. Nem attól lesz az ember a história óriásává, mert emeletnyi panteon emlékezik rá, vagy mert megfélemlített bányászok barnaszénből faragják ki portréját, mint Rákosi elvtársnak ötvenkettőben, hatvanadik születésnapján.
Ünnepelni az ember a szívében szokott, és ez független a síremlékek márványméreteiről. Petőfiről annyit sem tudunk, hol porlik, mégis itt van közöttünk, és egyre inkább itt lesz. És hiába ír a legkedveltebb napilap féloldalnyi megemlékezést egyik-másik egykori kommunistáról, nyugodjanak békében, a nemzet véleménye úgysem változik.
Az elhunytakat a történelem minősíti, kedves Levélíróm. És a történelmet nem lehet korrumpálni, hosszú távon ez senkinek sem sikerült. Most sem fog.
A sírhantok virágai a szívekben nőnek, amit a szem lát, csak múló cifraság. Felszín.
Járja tovább a temetőket, kedves Levélíróm, és gondolkodjon tovább, elmélkedjen. A múló virág ott nyílik a hanton. Az igazi meg a szívünkben.