Az utolsó bástya

Nézve azt az iszonyatos összeget, amelyet a szocialisták főpolgármester-jelöltjük kampányára fordítanak, megfordul az ember fejében: ennyi milliót talán még egy ilyen pénzes párt, mint az MSZP sem dobhat ki csak úgy az ablakon. Ennyi óriásplakátra, a budapesti utcákon, hidakon függő millió hirdetőtáblára, falragaszra s egyéb kampányajándékra valószínűleg még egy dúsgazdag pártnak sem illik számolatlanul és indokolatlanul költenie. Ráadásul a Gy. Németh Erzsébetet népszerűsítő reklámhordozók az egyébként „szövetséges” Demszky Gábor ellenében is szólnak, tehát egy esetleges visszaléptetés esetén gyakorlatilag az eddig elköltött irdatlan mennyiségű pénz és a ráfordított nem csekély energia nemcsak hogy kárba vész, de kompenzálandó is.
Az áprilisi országgyűlési választásokon az első fordulót követően nem volt olyan kerület az országban, ahol az önállóan induló szabad demokrata jelölt állt volna az első helyen. Vidéken az SZDSZ olyan eredményt ért el, ami kevés lett volna a Parlamentbe kerüléshez. Budapest, s főként Pest eredménye kellett ahhoz, hogy a szabad demokraták éppen hogy benyomakodjanak az újonnan alakult Országgyűlésbe. A főváros maradt az egyetlen terep számukra, ahol erőt tudtak még felmutatni, s ebben nem csekély része volt Demszky Gábornak, aki tizenkét éven át főpolgármesterként kedvére építgethette erődjét. (Bár egy rendkívüli ülés még hátravan, a Fővárosi Közgyűlés ebben a ciklusban éppen tegnap fejezte be ténykedését Demszky Gábor vezetésével.) Ő maradt meg tehát az SZDSZ utolsó bástyájának. Bár a parlamenti matematika különös játéka folytán a szabad demokraták csekélyke százalékukkal a mérleg nyelveként még kormányzati pozícióba is kerültek, a rendszerváltozás óta mutatkozó tendencia világosan mutatja a „szabad madarak mélyrepülését”, s azt, hogy mind több választópolgár fordul el tőlük.
Az önkormányzati választások kampányfiniséhez közeledve azonban elcsodálkozik az ember. A korábbi választások budapesti dramaturgiája szerint a szocialisták ugyanis csak ímmel-ámmal mentek bele a főpolgármesteri kampányba, s csak az volt a kérdés, mikor lépnek vissza a kis szövetséges javára. Elméletileg ez a visszaléptetés még bekövetkezhet, ám racionálisan nézve ennek egyre több minden mond ellent. (Kérdés persze: helyénvaló-e ésszerűséget feltételezni.)
Mindenesetre árulkodó az az egész pályás letámadás, ahogyan az MSZP hirdetéseivel birtokba vette a fővárost. Szinte mindenünnen a szocialista főpolgármester-jelölt arca tolakszik elénk, már-már „Big Brotherként” leselkedik ránk a villanypóznák és a szem magasságából. Ötvenméterenként kilógatva, nem hagyva helyet senki másnak, az „egypárti szép időket” idézve. Egyre jobban megerősíti bennünk azt az érzést, hogy az MSZP-nek talán mindennél fontosabb az utolsó SZDSZ-bástya kilövése. A D–209-es ügynök által kiváltott botrány fejleményei során a szabad demokrata alapító atyák: Kis János és Hack Péter lelépésével ugyanis végérvényesen világossá vált, hogy semmi különbség nincs az MSZP és az SZDSZ között, csak idő kérdése, mikor nyeli le a nagyobbik a kisebbiket. Demszky Gábor veresége alaposan megrövidítené ezt az időt.
Még akkor is, ha egyébként Schmitt Pál lenne a nyerő.