Nem a túlélésért áll ki valamelyik utcasarokra vagy forgalmas lépcsőre a koldusok nyolcvan százaléka – állítják az évtizedek óta az utcán dolgozó szociális munkások, akik szerint a fővárosi koldusok többségének csupán jól működő üzlet az alamizsna. Biznisz – annak, aki nem szégyelli. Miként nem szégyellte az a férfi sem, aki a Moszkva téren sokmilliós palotát koldult össze magának néhány év alatt. Amikor aztán a stoplámpánál belészaladt egy terepjáró, kiderült: berendezésére is jócskán futotta.
Az az asszony pedig, aki két-három éve ugyanannál a metrólejáratnál üldögél, majdnemhogy jómódúnak mondható, a bevételből pedig családját tartja el: lányát, vejét, felnőtt unokáit. A másik asszony, aki néhány éve egy szomszédos lépcsőn vert tanyát, fiatal férfiakra költi a pénzt, és utálja, ha kérdezgetik.
A koldusnak az a dolga, hogy valamilyen – minél egyénibb, annál kifizetődőbb – módszerrel össznépi adakozást szervezzen a maga számára. Ehhez viszont tudnia kell: nem mindegy, hol, mikor, illetve milyen hangon kéri az alamizsnát. Ezért aztán mindenféle technikák vannak, és mindegyikre szakosodott valaki.
Sikeres módszer (akár a filmekben) a kutya és a gyerek használata. A szociális munkás szerint legjobban a csecsemők hoznak a konyhára, őket a koldusmaffiaként ismert szakmabeliek használják leggyakrabban. Velük még a sokat látott szakember is óvatos, hiszen a szervezők mindig ott ólálkodnak a templomajtóban kéregető alvállalkozó közelében, és azonnal lecsapnak a kekeckedőre. Miként körülvették és megfenyegették azt a sokgyermekes asszonyt is, aki anyaotthonba segítette volna a karjában csecsemővel kéregető nőt. Körülvették, fenyegették, kis híján a bicska is előkerült. A Ferenciek terét éveken át megszállva tartották és a nemzetközi együttműködés jegyében rendszeresen váltották egymást a magyar és a külföldi bandák. Nemrégiben, amikor biztonsági őrök jelentek meg a környéken, az éppen uralkodó csapat továbbköltözött. Hogy meddig, nem tudni, hiszen egykettőre rájönnek: már nem őrzik a környéket.
A Szent István park szomszédságában évekig dolgozott egy tizenéves, féllábú fiatalember, aki szívbemarkolóan tudta markát az arra járó felé nyújtani. Vele megesett a csoda, amikor rendőrök jelentek meg az utcán: eldobta mankóit, és gyors sprinttel beérte elöl iszkoló családtagjait.
Vélhetően külföldről importált módszer szerint dolgozik az a kétrét görnyedt öregasszony, aki a Szent István körúton, máskor a Teréz körúton tűnik fel fekete ruhában, fején fekete kendővel, és percekig nem mozdul. Néha megunja és újít a dolgon, ilyenkor szentképet tart a kezében, mormol valamit és blues ritmusban hajladozik.
Szintén külföldi – szláv, román – stílushatásra vall a fekélyes lábszárát mutogató férfi, ő nem kedveli a túl nagy forgalmat, és ritkán jelenik meg külföldiek által látogatott területen.
Rendszeres utasa a 6-os meg a 4-es villamosnak az a középkorú férfi, aki mellén valamilyen hivatalosnak tetsző kitűzővel, kezében szépen bekötött paksamétával járja végig a szerelvényt azzal, hogy rákos gyerekeknek gyűjt. Máskor a sajátja a nagyon beteg, megint máskor harmonikát cipel, és két megálló között szerenádot ad a hálátlan utazóközönségnek.
De ismerünk olyan hetvenegynéhány éves öregasszonyt is, akinek unokája az utcasarkon leselkedik, és ha kevéske pénze összegyűl, azonnal elveszi tőle. Az sajnos, nem derült ki, hogy az asszony maga döntött-e úgy, hogy kéreget, vagy talán családja kényszeríti erre.
Azt mondja a szociális munkás, akinek nevét – biztonsága érdekében – nem írjuk le, hogy egy tevékenységét jól szervező koldus ünnepek előtti jobb napokon akár 10-15 ezer forintot is összegyűjt, egy átlagos nap 3-4 ezer forintot hoz. És legtöbbjüknek van valamilyen más bevételi forrása is, általában betegségi nyugdíj, amivel együtt egészen tisztességes summát tesz ki a havi bevétel. Amiért persze alaposan megdolgoznak: hidegben, melegben alázattal kéregetnek.
Mert aki igazán szegény, szégyell kérni. Akkor is, ha eledelre valóért ácsorog odakint, vagy (akár az a néni a Deák Ferenc téren) a lakásrezsijét pótolja ki a bevételből. Vagy a nő, aki tényleg pelenkát venne egyéves gyerekének, mert senkije sincs rajta kívül. Ők vannak kevesebben. Ők azok, akik elsírják magukat, ha valaki hozzájuk szól és kérdezgetni kezdi őket.
Szakemberek szerint – még ha másként is gondolnánk – a hajléktalanok sem kéregetnek. Inkább utcát söpörnek, nyáron maltert hordanak valamelyik építkezésen, újságot árulnak, hogy meglegyen az ételre, italra, cigarettára valójuk. Mások inkább kukáznak, és abból fizetik a szálló költségeit. Azt mondják, ők nem kéregetnek, szégyellik a nyomorukat.
A koldussal a hivatal, a rendőrség igazából csak akkor foglalkozik, ha valamilyen botrányba keveredik, bűntényt követ el vagy őt bántják. A valódi koldus azonban ritkán képes megvédeni magát, ahhoz túl elesett. A szociális munkás azt mondja, ő sosem ad pénzt, csak friss élelmet. Konzervet sem, mert azt alkoholra lehet cserélni. Ha pedig tejet vásárol a kéregetőnek, megbontja a dobozt. Azt mondja, azért, hogy biztos lehessen benne: azé lesz, akinek ő szánta.
origo.hu
A Patrióta kiderítette, mit gondolnak a magyar nők Magyar Péterről - videó
