Elásott kincsek, elszánt kincskeresők

Két osztrák utászalakulat kereste „Dárius kincsét” 1857-ben a Hunyad megyei havasokban. Persze minden eredmény nélkül. A csodálatos aranytárgyakról egy helybéli román kecskepásztortól hallottak. Hogy ő honnan és kitől, nem lehet tudni. Csak sejthető, hogy az erdélyi Varga Pál végrendelete – vagy valami hasonló ugratás – nyomán kelt szárnyra a Dárius kincse-legenda.
Varga másfél évszázaddal a hiszékeny osztrák katonák előtt vetette papírra végrendeletét. Ebben hosszasan ecseteli, hogy egyszer régen – a két Szamos között, valahol a Cigány-havason – egy patak partján ásító „lyukba” bemászott két társával, és ott káprázatos kincsekre bukkantak. Ahogy a barlang- vagy pincefélébe bejutottak, ott először is két vicsorgó fogú ezüstagár meg két – „drágakő-szemű” aranyoroszlán fogadta őket. Ám ez még semmi! Tovább kutakodva megtalálták Dárius király életnagyságú szobrát – persze színaranyból. Ezután tizenkét – Dárius előtt hódoló – „koronás király” aranyfigurája is előkerült. Továbbá mellesleg hatalmas tömegű ezüstkincs. De még nincs vége a káprázatos leletnek! Mert újabb csúszás-mászás után még a királyné aranyszobrára is rábukkantak, és a nagyasszonynak hódoló hatvanegy – szintén színarany – udvarhölgy is ott csillogott-villogott a gyertyavilágnál. „Ez a pince a Cigány-havason vagyon – a kútnak a folyamatja eránt, ami a Hideg-Szamosba foly!” – írja a végrendelkező…
Valamikor a XVIII. század közepe táján egy könyv is napvilágot látott, ami többek között az ádáz kincskeresőknek kínál vezérfonalat. A jeles elmeszülemény sokatmondó címe: „Fő kénszerétése minden léleknek avagy lelkeknek, akik a levegőégben, földön, vízben, akárhol ők vannak: úgyhogy azoknak egy szempillantás alatt meg kell jelenni, és az emberek kérése szerint cselekedni. Ezen könyvecske tisztelendő Páter Eberhardus, a Jézus Társaságból való pap, és a híres nevezetes Baváriában, Engelstadt városában levő Universitásban a Mathesis tudománynak ordinarius Professora által rövid summába foglaltatott”. Az ominózus mű tehát német fordítás nyomán terjedt nálunk. Hogy a megnevezett Eberhardus atya és a nevét előlünk eltitkoló ingolstadti „Mathesis Professor” élt-e valaha, enyhén szólva kétséges.
„A föld belseje nem tűrné a kincseket, kilökné a gyomrából, ha a kincsőrző főszellem nem őrizné – írja a jeles opus. – A kincs a föld gyomrában időnkint megtisztítja magát: lángot vet nagypénteken és Szent György-nap éjjelén! Az igazi kincsásók tehát e nevezetes éjszakán lesben állnak, többnyire akasztófák helyén vagy keresztútnál, s jól megjelölik azt a helyet, ahol lángot látnak fellobbanni… Terophile a tüzes paripákon vaskocsin nyargal ily éjszaka és mindenkit elgázol a szent körön kivül. A kincsásó társaságnak hét tagból kell állnia, köztük egyik legyen anyjának hetedik gyermeke, mert csak ő emelheti fel a kincset.” Szerepel még a leírásban maga a kincsőrző ördög, de Asmodéus, Baál, Belzebub meg Lucifer is. Továbbá 99 999 arany, aminek megszerzése az egész obskurus szertartás fő-fő célja…
A föld időnként valóban kivet magából régi kincseket, becses régészeti leleteket. A Dárius-mesék ezek nyomán kelhettek szárnyra. A nagyszentmiklósi kincsektől a közelmúltban megtalált, majd jórészt elkallódott Seuso-kincsig sok mindent megőrzött a tovatűnt évezredek során a föld mélye. Ezeket azonban – ahogy a nagyszerű régész, Zolnay László, a budavári szobrok megtalálója írta – keresni nem lehet, csak véletlenül megtalálni.