Szobrok vándorlása a budai Várban

Egyes szobrok avatása a politikai rendszerek nagy ünnepe, ledöntésük pedig a forradalmak szimbóluma. Ám a legtöbbjük mégiscsak képzőművészeti alkotás, melyek értéke esztétikai kérdés és nem az aktuális politikai üzenetből leolvasható. A várnegyed történelmi utcáit és tereit majd’ harminc ilyen műalkotás díszíti. Közülük azonban jó néhány hosszú vándorutat tett meg jelenlegi helyéig, hol a háború, hol a pénztelenség, hol éppen egy másik ambiciózusabb szobortársa miatt.

Lendvay Márton (1807–1858) emlékművének igencsak hosszú a története, míg eljutott mai helyéig, az Országház utca 21. számig. Mondhatnánk persze: vándorszínésznek vándorszobor. Lendvay korának egyik legnépszerűbb művésze volt, drámai és vígjátéki darabokban egyaránt otthonosan mozgott. Bronzba öntött mását halála után egy évvel állították föl a Nemzeti Színház épülete előtt. Jobbat nem is találhattak volna számára, csakhogy mifelénk az ilyesféle teátrumokat a kelleténél gyakrabban lebontják, így aztán raktárba került Dunánszki László alkotása is. A Blaha Lujza téri ideiglenes színház előtt megintcsak álldogált egy darabig, amíg aztán azt is lebontották. Végül ki tudja, miért, felvitték a Várba, s most ott várja, hogy a legújabb Nemzeti elé vigyék. Vagy ki tudja, talán rossz jel lenne, s jobb, ha nyugton hagyják szegényt.
Az egy utcával odébb álló Hébe vasból készült kútszobrát szintén sokfelé láthatta a főváros népe. Egyesek még személyét is kétségbe vonják, és az örök ifjúság istennője helyett Artemiszt vélik felfedezni a női alakban. Praxitelész ókori művének másolata egykoron a Kapisztrán téri közkúthoz tartozott. Amikor a téren felállították a nagy törökverő emlékművét, a kecses női alaknak mennie kellett. Új helyként először a Hess András teret jelölték ki a városrendezők. Igen ám, de ide meg XI. Ince pápa került, így aztán az örök ifjúság kénytelen volt beköltözni a 2-es számú ház udvarára. Sokáig itt sem álldogálhatott. Pontosabban a ház dőlt romba körülötte 1945-ben. Néhány évtized következett a Nagytétényi Kastélymúzeumban, míg aztán a hatvanas évek végén – a már nem éppen fiatal istennőt – ismét eredeti helyétől nem messze állították fel.
Julianus barátnak legalább egyszer sem kellett elhagynia a budai Várat. Megalkotója, Antal Károly még egyetemi hallgatóként mintázta meg az őshaza felkutatóját. A szobor fölállításáról eleinte hallani sem akartak, de miután lemondott a tiszteletdíjról, egyre tetszetősebbnek találták munkáját. A kétalakos kompozíció végül a Halászbástyán nyert elhelyezést. A szálloda építésekor került a frissen feltárt domonkos rendi templomrom falára, ahol aztán csak kevesen veszik észre. Bár az is igaz, egy szerzeteshez jobban illik a templomi hangulat, mint a turisták zsibvására.
A palota szobrainak is megvan a maguk története. A millenniumi büszkeséggel eltelt dédapáink szükségesnek tartották a Habsburgok budai palotáját magyaros emlékekkel körülvenni. Így került Bánhidáról a sikló fölé az ősmagyarok szent madara, a turul. A kiterjesztett szárnyú madár karmai között kardot tart, utalva a magyarok harckészségére. A budai ostrom alatt el is pusztítottak körülötte mindent, de a büszke madár csodával határos módon sértetlen maradt.
Továbbhaladva Savoyai Jenő herceg délcegen üli meg fújó paripáját. Szintén nem itt akarták felállítani, csakhogy a megrendelő Zenta városnak nem volt elég pénze. Sajnálhatják, mert Róna József alkotása igazi mestermunka. A túloldalon magyar csikóslegény fékezi meg szilaj lovát. Mondanom sem kell, hogy Vastagh György kompozíciója 1901-ben még nem itt állt, hanem a háború után lebontott királyi lovarda bejáratánál. Ha nincsen lovarda, minek a lovas szobor, gondolták, és 1954-ben eltávolították. Igazán groteszk persze akkor lett volna a történet, ha a deportálásokban oly buzgó rendszer egyenesen a Hortobágyra viteti a bőgatyás legényt. Harminc évet kellett várnia, míg végre újra előbújhatott pincerejtekéből a magyar csikós.