A velociraptor – mond sommás ítéletet róla az Economist brit hetilap egyik cikkének címe, utalva a történelem előtti idők legrafináltabb és legeredményesebb ragadozójára, amely „okos, gyors, és a nyakra megy”. Az unilateralista – vágja az olvasók arcába véleményét az Atlantic Monthly amerikai lap hosszú írásának címében. Az internetezők népszerű alternatív magazinja, a Slate A tesztoszteronember címet adja idevágó cikkének, míg a New York Times hét végi magazinja terjedelmes riportot közöl két héttel ezelőtti számában, amelynek címe: A napfényharcos.
Én inkább úgy hívnám őt, az egyetemi matematikatanár fiát, aki korábban maga is tudományos pályára készült: a játékos.
A kőkemény gazdasági érdekek (a közel-keleti olajkincshez való hozzáférés biztosítása), a demokratikus berendezkedés mindent meggyógyító erejébe vetett megingathatatlan hit és az amerikai vallásos jobboldal fanatizmusa egyszerre határozza meg azt a politikát, amelyet most George W. Bush elnök Irakkal kapcsolatosan a magáévá tett, és ezen a politikán – a bennfentesek szerint félreismerhetetlenül – ott van a keze nyoma annak, akiről a fent említett cikkek íródtak; akinek két évtizedes szívóssága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az iraki rezsim megbuktatása most az amerikai külpolitika első számú céljává váljon.
Paul Wolfowitznak, az USA védelmi miniszterhelyettesének, a washingtoni héják vezéralakjának keze nyoma ez.
A Bush-adminisztráció héjáinak (Donald Rumsfeld védelmi minisztert és Dick Cheney alelnököt szokás vele együtt említeni) rangban ő a legutolsó, ám általános vélekedések szerint mégis legmeghatározóbb tagja: a Pentagon igazi „erős embere”. Biztonságpolitikai hitvallásának lényege alig több, mint egy biztosítótársaság átlagos reklámszlogenje, ám az emögött rejlő elképzelések és meglátások hatására az elnök két hete olyan horderejű változást jelentett be az Egyesült Államok katonai doktrínájában, amilyenre nem volt példa a második világháború lezárása óta az ország történetében.
– Amikor most következő lépésünk kockázatait mérlegeljük, elsősorban nem azt kell számba vennünk, hogy milyen ára lesz annak, ha cselekszünk, hanem azt, hogy milyen ára lesz a tétlenségnek – foglalja össze credóját Paul Wolfowitz, amikor a washingtoni Pentagon egyik ablak nélküli tárgyalótermében európai újságírókkal együtt arról kérdezem, nem tart-e attól a Bush-kormányzat, hogy egy Irakkal vívott háború esetén az egész térség lángba borulhat.
A Pentagonban az a hír járja, Wolfowitz Irak megszállottja. Valóban: már 1977-ben a növekvő iraki fenyegetésre hívja fel a figyelmet, amikor a Pentagon főosztályvezető-helyetteseként titkos tanulmányt készít a térségről, amelyben már akkor utal Kuvait és Szaúd-Arábia Irak általi lerohanásának veszélyére. A Carter-kormányzat azonban ez idő tájt az iráni iszlám forradalommal van elfoglalva, és azzal, nehogy e gyorsan terjedő ideológia „megfertőzze” a környező államokat is. Irak – Iránnal vívott háborúja miatt – később kitűnő médiumnak bizonyul arra, hogy Teheránt meggyengítsék, és ez meghatározza a térségben folytatott amerikai politikát az elkövetkező tizenöt évre.
Aztán 1990-ben, amikor Szaddám lerohanta Kuvaitot, Amerika és a nyugati világ a földteke egyik legerősebb hadserege ellen volt kénytelen harcot indítani: az ellen a hadsereg ellen, amelyet hosszú évek alatt ugyanez a Nyugat fegyverzett fel rövid távú céljai érdekében.
Különös, de még az öbölháború után is általános volt a vélekedés, hogy Szaddám Huszein elmozdítása destabilizálná a térséget, ezért Szaddám, ha megtépázott tekintéllyel is, de a helyén maradhatott. Tavaly szeptember 11. óta Amerika úgy látja, a térség stabilitásának és a Nyugat biztonságának kulcsa épp Szaddám elmozdítása.
– Nyilvánvalóan most Irak a sürgető kérdés – mondja a miniszterhelyettes. – Úgy véljük, hogy ez az ügy tagadhatatlanul része a terrorizmus elleni háborúnak.
A Fehér Házban szinte azonnal megszületett a válasz a tavalyi terrortámadásokra és a megváltozott világ új kihívásaira. Hiszen régóta készen álltak ezek a válaszok: Paul Wolfowitz, mióta csak színre lépett a Pentagonban, thrillerbe illő veszélyekről beszélt, olyanokról, amelyek szeptember 11-én valósággá váltak New Yorkban és Washingtonban.
– Szeptember 11-e leckéje az, hogy nem élhetünk tovább együtt a terrorizmussal, amikor egyetlen nap alatt háromezer embert ölnek meg, és amikor egy ilyen katasztrófa tíz- vagy százezer áldozattal járó tömegtámadást vetít előre – magyarázza Wolfowitz, aki szerint ezt a háborút nem lehet védekezésből megnyerni. – Adott a probléma, adott a fenyegetés. Szeretnénk mindezt inkább békés, mint erőszakos úton megoldani, de semmiképpen sem szeretnénk továbbra is együtt élni vele.
– Nem várhatunk többé a füstölgő puskacsőre, mert ez azt jelentené, hogy a fegyvert már elsütötték – jelenti ki, utalva arra a gyökeresen új doktrínára, amelynek értelmében az USA többé nem elrettentéssel, az óriási atomütőerővel, nem az Amerika ellen irányuló esetleges akciók megtorlásával, hanem megelőző katonai csapással venné elejét a szeptember 11-ihez hasonló támadásoknak. Megelőző katonai csapással azok ellen, akiket Amerika veszélyforrásnak vél.
– A korábban bevált elrettentő doktrína számos előfeltételezéssel él. Például: az, akit el akarunk rettenteni, a mi életfelfogásunk szerint racionálisan gondolkodik. Ám most az történt, hogy néhány magasan iskolázott ember racionálisnak találta, hogy utasszállító gépeket vezessen a World Trade Center felhőkarcolóinak – fogalmaz Wolfowitz.
Ennek a gondolatnak már csak következménye az a kijelentés, amely a két hete meghirdetett új doktrína egyik központi eleme: az Egyesült Államok nem engedi meg többé, hogy katonai fölényét bárki megkérdőjelezze olyan módon, ahogyan a hidegháború alatt a Szovjetunió megtette. Itt már nem Irakról van szó, hanem leginkább Kínáról, amely országra Washingtonban igazából hosszú távon koncentrálnak.
Sokat hangoztatott vélekedés, hogy Wolfowitz legfőbb ellenlábasa Colin Powell külügyminiszter, aki mérsékelően hat a Pentagon triumvirátusára. Ez a módszerek kérdését tekintve igaz lehet, hiszen Powell csapata inkább a szövetségépítés, a multilateralizmus eszközeivel próbálja elérni – ugyanazokat a célokat.
– Ha nincs igazi hír, akkor mindig akad itt tizenöt olyan újságíró, akik készek a minisztériumok közötti torzsalkodásról szóló sztorikkal szórakoztatni a közönséget – hűti le a sajtóhírek által táplált várakozásaimat Torie Clarke, a Pentagon kommunikációs főosztályának vezetője.
– Gyakran elcsodálkozom azon, miképp tudnak az újságírók mindent úgy felfogni, mint egy futballmérkőzést – cáfolja az éles ellentétekről szóló híreket a State Department egy magas beosztású tisztviselője is, majd hozzáteszi: ez már csak azért is kérdéses, mert „a hadsereg ranglétráján felemelkedett Colin a folyó mindkét oldalát látta”. Azaz a Pentagon és a külügy folyosóin is kiismeri magát.
Európai szövetségesei hónapok óta meggyőzőbb bizonyítékokat követelnek Amerikától arra nézve, hogy Szaddám Huszein Irakja valóban olyan fenyegetést jelent, hogy az USA-nak katonai erővel kellene fellépnie ellene. Ám az európaiaknak be kell látniuk lassan, nincsenek új bizonyítékok. Nem a biológiai és vegyi fegyvereket gyártó Szaddám Huszein lett veszélyesebb, hanem Amerika látja veszélyesebbnek a világot.
Simon Serfaty, a Stratégiai és Nemzetközi Kutatások Központjának európai ügyekért felelős igazgatója ezt a metamorfózist így foglalja össze kérdésemre: „Szeptember 11. után valójában a kockázatvállalás aritmetikája módosult. Nem Szaddám Huszein változott meg, hanem a »veszélyes« meghatározása.”
Ez az új meghatározás viszonylag egyszerű: három összetevő együttes megléte az új felfogás szerint már veszélyforrás az USA számára.
– A tömegpusztító fegyverek előállítására való képesség, az aktív kapcsolattartás terrorista hálózatokkal, amelyek ezeket a fegyvereket célba juttatják, és végül a kinyilvánított ellenségesség együttesen már fenyegetést jelent – adja meg a pontos képletet maga Paul Wolfowitz. Fenyegetést, amelyet akár megelőző csapással meg kell szüntetni.
Kétségtelen, hogy a „vagy mi, vagy ők” érzete a terrortámadások óta felerősödött az Egyesült Államokban. Wolfowitz azonban óva int attól, hogy ezt civilizációs összecsapásként értelmezzük, és egy „héjától” meglepően békepártinak tűnő kijelentést tesz:
– Nagyon nem értek egyet azzal a nézettel, amelyet Huntington – akit egyébként nagyszerű embernek tartok – A civilizációk összecsapása című munkájában fejtett ki – fogalmaz Wolfowitz. A miniszterhelyettes szerint ugyanis, ha magunkévá tesszük az egyes kultúrák kibékíthetetlen ellentéteiről és szükségszerű konfrontálódásáról szóló huntingtoni elméletet, azzal „az al-Kaida terroristáinak oldalára állunk”.
Ozzy Osbourne
Ozzy, a csodák csodája
