A néma párbaj

Sokáig Macedóniában teljesítettem katonai szolgálatot. Kocsane utolsó balkáni postaállomástól nyugatra, a hideg Oszogovón, vad szelek között, aztán a magyar hadsereg egyik kiképzőtáborában kioktattak más támadó fortélyokra is és kivezényeltek Keletre, haditudósítónak. Nem voltam bátor katona, de nem is féltem soha.
Azaz egyetlen alkalommal megrogytam. Elmesélem.
Varsóban állomásoztunk 1944 júliusában. Nekem a lengyel főváros Praha nevű negyedében volt tanyám, a Visztulán túl. Aznap, amikor kitört a felkelés, egész nap a városban bóklásztam, a parancsnokság kocsit küldött értem, hogy kimenekítsen a városból, de a bajtársaim nem találtak. Bentragadtam az ujjongó, forrongó városban. Összeölelkeztem a lengyelekkel, melléjük állva. Ünnepeltünk és vártuk a szovjet hadsereget. De nem jött. A németek pedig, akik kiürítették a várost, lassan kezdtek visszaszivárogni. Ágyúkkal és páncélosokkal. Géppisztolyosan.
Akkor következett be életem nagy pillanata.
Egy német egység bekerített. Sokáig hasaltam a romok között ádáz géppuskatűzben. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy a németek nem kegyelmeznek, ha elkapnak, nyomban kivégeznek. Egy szűk sikátoron át lehetett volna menekülni, de azt egy géppisztolyos német katona őrizte. Ha annak kijátszanám az éberségét! De hogyan?
Olykor kidugtam a fejemet a romok közül. Egyetlen revolverlövéssel leteríthetném. De ha nem sikerül az első lövés, akkor géppisztolyával lekaszabol. Másodszor már nem marad időm a lövésre. Tehát nekem biztosra kellett mennem. Jó lövő voltam, de akkor remegett a kezem. A német közben mit sem sejtett, cigarettázva figyelte a terepet.
Végre elérkezett a nagy, a sorsdöntő pillanat. Mert minden pillanat elérkezik egyszer az életben. Valami elvonta a német katona figyelmét, erre kiugrottam rejtekhelyemről és a hátának szorítottam a revolveremet. Közben intettem, hogy meg ne pisszenjen! Voltak vagy hárman a társai.
Lassan megfordult, végignézett és undorral kiköpött. A géppisztolyt azonban nem dobta el, keze a ravaszon. Csak meg kellene billentenie. Csupán egy pillanat, egy mozdulat és akkor végem, mert időm se lesz meghúzni a ravaszt.
Egy szőke, szeplős sváb és én, a mindenre elszánt bácskai fiú. Ki lő először? Már-már meghúztam a ravaszt, a szemem is lehunytam, aztán mégsem lőttem. Mintha megbénultam volna. Soha ilyen pillanat az életben! Ezt nem lehet sokáig bírni, és soha, soha elfelejteni!
Az ő idegei mondták fel a szolgálatot, eldobta a géppisztolyt. A fejemmel intettem, hogy menjen, fusson! Aztán én is futottam, mentettem az életem. Csatlakoztam a magyar csapatokhoz.
Onnantól már futás volt az életünk. Égő városok. Menekülő százezrek! Erdély, Dunántúl, Szálasi; újabb harc, én nem tudtam meglépni, követtem a viszszavonuló hadsereget, így jutottam el egy bajor faluba, az amerikaiak elől menekülve. Schwarzenbach volt a neve a falunak. Egy bajor paraszt istállójában bújtam meg. És egy hajnalon berúgta rám az ajtót egy Jackson nevű néger amerikai őrmester. Első dolga, hogy fejem alól előkerítette a revolveremet. Egyetlen mozdulattal kiürítette a tárat. Üresen hullott elébünk az istálló zizegő szalmájára a tár.
Akkor döbbentem meg. Az üres tár láttára. Varsóban a bajtársak pálinkáért árusították a revolvergolyót a lengyel felkelőknek. Lopva az enyémet is kiszedték a tárból és elitták. Üres volt a revolverem.
Döbbentem néztem az üres tárat. Eszembe jutott a néma párbaj, a német katonával Varsóban.
És akkor hirtelen megrogyott a térdem. Mintha rám lőtt volna az a német. A halált éreztem. Hideg volt és könyörtelen. A szalmára rogytam, az üres tár mellé, és sírtam… Először igazán.