Az MSZP és a szociáldemokrácia

Képzeljük el az alábbi kis jövőbeli eseményt. Kovács László, a Magyar Szociáldemokrata Párt (a továbbiakban MSZDP) elnöke egy kiadós sóhajtás közben fejébe csapja kalapját, és felkapja az íróasztalán heverő kulcscsomót. Még egyszer utoljára körbenéz, de már csak a pártelnöki iroda csupasz falait látja. Kilép a folyosóra. A Köztársaság téri irodaház olyan, mint egy kísértetkastély. Nyomasztó csönd mindenütt. Már mindenki elköltözött az új, szupermodern székházba. Az üvegpalotát az egyik legismertebb plazaépítész tervezte meg, aki kiváló nagyváradi referenciákkal érkezett. A sok vihart megélt MSZP-székház, amelynek minden helyisége történelmi események színtere volt, immár keserű múlt lett.
Hát igen, változnak az idők és az emberek. Bármennyire is rózsaszínné fakultak az egykori vörös zászlók, és akárhány EU-bürokrata kézszorítását őrzik a külügyminiszter sima tenyerei (amelyek ifjúkorukban a kőbányai prolikocsmák söröskancsóit is meg-megmarkolászták), a néhai Karl Marx által megfogalmazott tanok aktualitása soha nem fog megváltozni. Mert kell a társadalmi evolúció, a fejlődés. Ha például 2001 nyarán úgy dönt az MSZP (micsoda anakronisztikus elnevezés!), hogy megint Szekeres Imrére bízza a kampányt, akkor talán még mindig itt savanyodnának a demokrácia őrangyalai ezekben a dohos és penészfoltos irodákban. Szegény Keller Laci javában fogalmazná az n+1-ik interpellációját az Országimázs Központ garázdálkodása ellen, a bankárpályára viszszatérő Medgyessy Péter pedig csak akkor látná a Terror Házát, amikor belesodródik az Andrássy út menetrendszerű forgalmi dugójába. Ha 2002-ben nem Ron Werber szervezi a kampányt, akkor még mindig ez az elavult „szocialista” jelző éktelenkedne a párt nevében, amelyet mára alig kéttucatnyi baloldali párt visel Európában. De szerencsére nem így történt. Nem, mert a pártvezetés mindig jó döntéseket hozott – fejezi be a gondolatmenetét Kovács. Épp idejében, mert megcsörren a mobilja. Lendvai Ildikó keresi. – Hol vagy már, Laci? – kérdezi a frakcióvezető asszony, aki türelmetlenül toporog a téren a vadonatúj szolgálati Mercedes és egy kutyaürülék-kupac közé beszorulva. – Indulnunk kellene, mert Friderikusz már tűkön ülve vár A Hét stúdiójában. Sietni kell – hadarja a szokásos beszédsebességgel –, mert a Sanyinak még Szili Katalint is meg kell interjúvolnia, és nincs kész az agrárcégek privatizációjáról szóló anyag sem. Szóval lenne dolog bőven, nem most kell nosztalgiázni.
– Jól van, ne aggódj, megyek már! – csitítja Kovács a bőbeszédű frakcióvezért. – Azért figyelembe vehetnéd, hogy olyan ez az épület nekem, mint kisgyermeknek az anya. Itt nőttem fel, itt gazsuláltam Peter Weisszel, a szlovák választásokon nagyot bukott elvbarátommal, és itt terveztük meg a magyarországi választásokat forradalmasító informatikai rendszer működtetését. Nekem itt minden koszos szőnyeg és minden pókháló ismerős! És az ismerősöktől illik elbúcsúzni.
Kikapcsolja a mobilt. Megáll és szétnéz. A földszinten van. Milyen érdekes, pont azelőtt az iroda előtt áll, ahol először vetődött fel 1989-ben, hogy át kellene keresztelni a pártot szocdemnek. Akkoriban az épület a keserűbbik korszakát élte, az MSZMP-set. Itt ültek mindannyian: Horn, Kapolyi, Lendvai, Ágh Attila és a többiek. Medgyessy Péter már javában váltotta rendszert, és TGM-nek meg Orbán Viktornak sem volt félnivalója, ha a Batthyány-örökmécses közelébe vetődtek. Szóval bomlott a világ, sorra alakultak az ellenzéki pártok és a kapcsolati tőkék pókhálójában megszövögetett kft.-k. Az állampárt iránti bizalom és az állami vagyon egyaránt rohamosan csökkent.
Igen – gondolta Kovács – nehéz idők voltak ezek. Nem volt könynyű megemészteni, hogy mostantól Nagy Imre lesz a hős, és nekünk még azt is le kell tagadni, hogy valaha ismertük az Öreget. Ott ültünk a dohányfüstben. Hallgattuk Ágh Attilát, aki nagy vonalakban elmagyarázta, mi is az a szociáldemokrácia, és miért cselekedett helyesen Garami Ernő 1919-ben, amikor elhatárolódott az MSZP-től (mármint a Magyarországi Szocialista Párttól, amelynek a Tanácsköztársaság 133 napját köszönhette az ország). Nehéz volt a sok évtizedes beidegződés után átállítani a gondolkodásunkat, de csak sikerült. Sokat segített az, hogy a kádári–aczéli világban ravasznak kellett lenni, mint a tyúkól körül settenkedő rókának. Ha nem tanulunk meg alkalmazkodni az anyagi világ rideg törvényeihez, elpusztultunk volna. Dehát a párt is épp ilyen volt. Csak úgy tudott fennmaradni a csendőrszuronyok vagy később az APEH Bűnügyi Igazgatóságának a korában, ha állandóan megújult, és amennyiben változott a széljárás, azonnal lecserélte a nevét. Ki emlékszik már a Magyarországi Általános Munkáspártra, a Kommunisták Magyarországi Pártjára vagy a Magyar Dolgozók Pártjára? Ki emlékszik már a Kunfi Zsigmondokra és Marosán Györgyökre, akik hozzánk hasonlóan végigzongorázták az összes szélső- és középbalos ideológiát? Az emberek eltűnhetnek, az eszmék idejét múlttá válhatnak, de a párt az örök és változatlan marad. Szóval hallgattuk Ágh Attilát, aki fölvetette, ha az MSZMP nevet kidobjuk a kukába, akkor ne MSZP legyen a párt új neve, mert ez nem jelent markáns elhatárolódást a múlttól, és túl sokáig kell majd cipelnünk az utódpártiság maradványait. Legyen inkább szociáldemokrata párt: ez frissebb és modernebb hangzású. Emlékszem, Horn nem helyeselte; igaz, őt elsősorban az érdekelte, hogy ne vigyük túlzásba a fiatalítást. Kapolyi Laci volt a legelszántabb támogató. Amikor Wiener Gyuri, a pályakezdő politológus tréfából megkérdezte, hogy ha minden kötél szakad, melyikünk legyen a szocdem párt elnöke, akkor Kapolyi jelentkezett elsőnek. Még engem is megelőzött, pedig az én agytekervényeim is igen gyorsak, és szinte feltétlen reflexként emeltem fel a kezem. De Kapolyit nem lehetett megverni. A nyugatról mindig naprakész információkkal érkező Horn Gyulának köszönhetően tudtuk, hogy Moszkva helyett rövidesen Brüsszelről kell álmodni, és kerülni kell azt, hogy a tévéhíradóban Grósz Károly társaságában tűnjünk fel. (Pedig egy évvel előtte még szinte verekedtünk azért, hogy ki kísérje el az emlékezetes amerikai útjára. Itt én voltam a győztes!)
Ez hát a földszinti iroda története. Micsoda munka lehetett ’56 után eltüntetni innen a golyónyomokat. Ki hitte volna az ávósok meglincselésekor, hogy néhány évtizeddel később Medgyessy Péter, ennek az épületnek az egyik legendája innen indul majd el, hogy megnézze a Terror Házát, körülbelül úgy állva be a fiatalok mögé a sorba, mint egykor Fock Jenő az úttörővasút megtekintésekor. Fantasztikus, mennyit változott a világ, és bizonyos dolgok mégis pont ugyanolyanok maradnak!
Kovács elmosolyodik. Ott áll a hideg szélben a főbejárat előtt. A túloldalon Lendvai integet. A pártelnök ösztönösen nyúl a kulcs után, hogy bezárja az ajtót. Már illeszti be a rozsdásodó zárba, amikor az agyába villan: minek ezt már bezárni? Hiszen mindenki elment! Holnap jönnek az építőmunkások, mert átalakítják a székházat. McDonald’s lesz belőle, a legfelső emeletre pedig egy Keller László által ajánlott könyvvizsgáló cég költözik majd be. Szép lesz átépítve, de biztos, hogy a kitakarítása nagy munka lesz. Akkora, hogy még a Kormányzati Kommunikációs Központ is öles plakátokon fogja közhírré tenni az eredményt…
Az MSZDP elnöke ekkor sóhajt még egy utolsót, eldobja a kulcsot, és elindul a Mercedes felé. Várja az Újvilág.