Dabas azoknak a városoknak a sorába tartozik, amelyek mai formájukban a korábbi évszázadok során nem léteztek, mégis szerves fejlődéssel jöttek létre. A mai város területén önálló falvak voltak, de a múlt században Felső- és Alsódabas, Gyón, Sári, Sáribesnyő és Dabasszőlő mindinkább összenőtt. Ezt a tényt 1966-ban közigazgatásilag is szentesítették, a rendszerváltozásnak pedig már városként vághatott neki a tizenhatezres lélekszámú település. A rangot 1989-ban kapta meg. Egy-egy településrész leválására időnként vannak politikai indíttatású kezdeményezések – jobbára azonban azoktól származnak ezek az ötletek, akik éppen veszítettek az aktuális választásokon, s az önállóságtól a könnyebb érvényesülést remélik. A dabasiakról elmondható, hogy jól érzik magukat a jelenlegi keretek között, s az itt lakók biztató kísérleteket tesznek a városi identitás megszilárdítására.
Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a településrészek ne őrizhetnék meg eredeti jellegüket. E részidentitásokat Kőszegi Zoltán polgármester is fölöttébb fontosnak ítéli, ezért amellett, hogy az alföldi kisvárosok stílusának megfelelő városközpontot kívánnak kialakítani Dabason, a településrészek központjait is tudatosan fejlesztik. Sáriban például új postát és okmányhivatalt emeltek, de másutt is készült járda, kerékpárút, térburkolat. Az infrastrukturális elmaradottság főként a szélső településrészekre volt jellemző, de a különbségeket sikerül lassan eltüntetni. Dabasszőlőn és Sáribesnyőn még az ivóvízellátást is meg kellett oldani – ezen a két területen együttesen ezer ember él. Az úthálózat fejlesztésében a viszonylag nagy távolságok jelentettek gondot: Gyón öt-hat, Dabasszőlő tíz kilométerre fekszik a központtól. A település átmérője mintegy tizenhárom kilométer, ami akkor érzékelhető igazán, ha hozzátesszük: ez a távolság Budapestnél is csak harmincegy kilométer.
Az utóbbi évek munkájának eredményeképpen mégsem heterogén a település képe. Tudatos arculatformálás folyik: a gyóni tájház, amelyet egy 1835-ben emelt épületben rendeztek be, egész Dabas hagyományait reprezentálja; s a város területén lévő harminc klasszicista kúriát is attól függetlenül felújították, hogy melyik településrészen találhatók. E kúriák között akad, amelyik magántulajdonban van, de többségükben kulturális és önkormányzati intézmények működnek.
A településközpont megújításába a magántőkét is bevonták. A városházához csatlakozó Platánházban irodák és üzletek kapnak majd helyet; a serény munkálatok földhalmaitól a Kossuth-szobor is alig látszik. A városközpont rehabilitációjához egyébként a Közép-magyarországi Regionális Fejlesztési Tanács pályázati pénzei is jelentősen hozzájárultak.
A fellendülésből az itt működő és ide települt cégek is kiveszik a részüket: a nyomda, a tejüzem, a padló- és parkettakereskedelemmel, illetve a takarmánygyártással és -kutatással foglalkozó vállalkozások nemcsak munkahelyet adnak a helybelieknek, hanem arculatot is Dabasnak. (Utóbbi cég még az egzotikus állatkerti állatok speciális takarmányozása terén sem jön zavarba.) A mezőgazdasági jelleg még ma is erősen jelen van, de az ágazat jelentősége – összhangban az országos és európai tendenciákkal – mindinkább csökkenni látszik. Budapest viszonylagos közelsége, az ottani piac felvevőképessége miatt azonban a virág- és gyümölcskertészet továbbra is biztos megélhetésnek számít. Az ingázók aránya jelentősen csökkent az 1990 előtti időkhöz képest, munkaalkalom ugyanis jócskán adódik a városban – alacsony a munkanélküliség. Kőszegi Zoltán azonban ezzel nem elégedett: szerinte a felkínált munkák minőségét, a fizetések mértékét javítani kell. Ebből a meggondolásból fogtak hozzá a harminchat hektáros ipari park kialakításához is: az ipari park címet már elnyerték, az infrastrukturális pályázat folyamatban van. Úgy szeretnének befektetőket ide vonzani, hogy Dabas megmaradjon olyan nyugodt, virágos alföldi kisvárosnak, amilyennek a lakói szeretik – de minden szolgáltatást nyújtani tudjon, amelyekre az itt élőknek szükségük lehet. Épp ezért nem céljuk a lakosság felduzzasztása sem: a polgármester úgy becsüli, hogy a jelenlegi településkaraktert legfeljebb húszezer lélekig lehet megőrizni.
Ha betelepülőkre nem is, vendégekre szükség van. Az itteniek vendégszeretetére alapozva, az európai kisvárosokban elvárható lehetőségekre építve szeretnék konferenciavárossá tenni Dabast. Olyan hellyé, amely kulturális, sport- és tudományos rendezvényeknek szolgál helyszínül, s ilyen minőségében akár nemzetközi hírnévre is szert tehet. A közlekedési és intézményhálózat felzárkóztatása mellett ehhez jó kiindulópontul szolgálhat az a többfunkciós, kétezer főt befogadó csarnok, amely nemcsak kulturális és sportesemények lebonyolítására, de kongresszusok megrendezésére is alkalmas. Az Orbán-kormány 600 milliót ítélt meg e célra, a többit az önkormányzat gazdálkodja ki.
A jelentős idegenforgalomhoz azonban szálláshelyek is szükségesek. Erre alkalmas lehet az a tervezett százszobás tanszálloda, amely egyúttal a Kossuth Zsuzsanna Szakképző Iskola idegenforgalmi oktatásának „gyakorlóterepéül” is szolgálna. Ez az önkormányzat által fenntartott középiskola a városban (a másik, a Táncsics-gimnázium megyei kezelésben van), s a szakképző iskola hétszáz növendéke közül jó néhányan Budapestről jöttek ide tanulni. A diáklétszám akár ezerig is emelkedhet – erre lehetőséget nyújt a szintén mostanában emelt épület. A tanszálloda gondolata persze nem volna reális nemzetközi kapcsolatok, potenciális befektetők nélkül. Ez a nexus már évek óta megvan a közép-angliai Dudley College vezetésével. Sőt az Oktatási Minisztérium segítségével sikerült kiszélesíteni a kapcsolatot, s a háromszázezer lakosú Dudley városával mára partnervárosi viszony alakult ki. Ez pedig konkrét segítségnyújtásokban is megnyilvánul: az angolok ötmillió forint értékben támogatták a dabasi szakiskola csillagvizsgálójának és tanirodájának felszerelését. Ha pedig a tanszálloda megvalósul, az angolokkal közösen ötmilliárd uniós pályázatot nyújthatnak be a dabasiak.
Addig is a kistérségi együttműködésben szorgoskodnak. Mivel Pusztavacs, a trianoni Magyarország mértani középpontja mindössze húsz kilométerre van ide, kézenfekvő volt, hogy e települési társulást az „ország közepe kisrégiónak” nevezzék el. Dabas gesztorsága alatt már e keretek között meg is épült az uniós normáknak is messzemenően megfelelő regionális hulladéklerakó félmilliárd forintért, s a dabasi új mentőállomás, sürgősségi betegellátó és szakrendelő is nyolcvanezer ember egészségét szolgálja. Dabas ugyanis oktatási, közigazgatási, kulturális és kereskedelmi központ is. Éves költségvetése „normálisan” is 3,5-4 milliárd forint között mozog, a csatornázási és egyéb nagyberuházásoknak köszönhetően azonban legutóbb az öt és fél milliárdot is elérte.
Nem csoda, ha a városban elégedettek az emberek, nincs „leváltó” hangulat. A kampányban ugyan megpróbálják a dabassári iskola ügyét felmelegíteni, de csekély sikerrel: az önkormányzati és egyházi iskola békésen működik egymás mellett, az egyházi intézményt pedig a törvényben előírt fejkvótán felül nem támogatja az önkormányzat.
A város életének krónikása a Dabasi Újság, amely az önkormányzat jóvoltából havonta egyszer ingyenesen kerül a postaládákba. A választópolgár ebből a fórumból olyasmiket tudhat meg, hogy a település vagyona 2001-ben egymilliárd-hatszázötvenötmillió-hétszázkilencvenhatezer forinttal növekedett; hogy emléktáblát avattak az 1853-as Noszlopy-szervezkedésben részt vevő dabasi hazafinak, Sárközy Lajos Samunak; hogy a szeptemberi dabasi napokon nemcsak tájházat avattak és dobkoncertet tartottak, de pörköltfőző- és rétessütőversenyt is rendeztek; hogy a kerékpármegőrzés díja a strandon egy napra ötven forint, rokkantaknak viszont öt ingyenes parkolóhelyet biztosítanak; hogy „nagyot szólt a Dabasi Dinamit”, mert a helyi strandkézilabdázók ifjúsági és felnőtt csapata is bejutott az országos döntőbe, sőt bronzérmesek lettek; hogy a belterületi balesetek száma évről évre fokozatosan növekszik (1997 és 2001 között kilencen haltak meg ily módon); hogy kerékpárút építésére 26 milliót nyert el a város a szakminisztériumtól; hogy az abádszalóki babamúzeumba négyszáznyolcvannegyedikként végre bekerült a szlovák népviseletbe öltöztetett sári baba (az előírásos négy alsó- és egy felsőszoknyával, pruszlikkal, ruhácával, köténnyel, pártával és harisnyával); s közreadták Balázs István tizenegyedikes tanuló versét is Magyar koszorú címmel, miszerint: „jön új vers: gengszterlíra, / s szatíra alapján lesz szatíra; / s hol magyar szóval nem lesz írva, / letargiába orientálódok sírva.” De van remény, „mert jönne új, szebb kor, ha bírna, / de lesz majd, ki inkább verset írna…”
A dabasi identitás kialakításában és megszilárdításában szerepük van az olyan kiadványoknak is, amelyek a környék természeti és építészeti értékeit veszik számba. A legújabb könyv azonban a Dabason mindig igen erőteljes Kossuth-kultusz jegyében látott napvilágot. A városban Kossuthon kívül Szent Istvánnak is szobrot állítottak, a kormányzó tiszteletét azonban az is indokolja, hogy a Kossuth család története szorosan kapcsolódik Dabashoz. Ma is áll a ház, ahol a Kossuth família lakott 1838-tól, amikor Kossuth Lajost újságírói tevékenysége miatt bebörtönözték, s ahol a politikus édesapja, Kossuth László elhalálozott. Az idősebb Kossuth Dabason van eltemetve, s a köztemető éppúgy zarándokhelynek számít, mint a családnak a dabasi nemesség jóvoltából menedéket nyújtó kúria. Ahogy Kőszegi Zoltán polgármester fogalmaz: „Azt szeretnénk, hogy e történelmi család legalább részben a miénk is legyen. Ezért van nekünk Kossuth Lajos és Kossuth László utcánk, Kossuth Művelődési Központunk, Kossuth Lajosról és Zsuzsannáról elnevezett iskolánk, Kossuth Ház Galériánk. De van Kossuth-koszorúnk is, amelynek porcelánrózsái soha nem hervadnak el, az örök fiúi szeretetet őrzik a református templom falai között. Van Kossuth-szobrunk, a híres Kisfaludi Strobl Zsimond alkotása, amely megörökítette a nagy férfiú fenséges vonásait, patriarchális érzéseket keltve a szemlélőben. Szeretjük és tiszteljük, mint apát a fia, hiszen saját korában is a nemzeti összefogás jelképe volt, nemes, aki közeledett a köznéphez, igyekezett azt felemelni magához és osztályához, mint igazi atya a fiát…”
A Kossuth-kultusz bicentenáriumi gyümölcse az a számozott, bibliofiligényességű kötet, amely lényegében egy tévéjáték-forgatókönyv Pirkadat címmel, szerzője pedig a dabasi születésű, ma Százhalombattán élő történész, Mitták Ferenc. A történet a Kossuth família alsódabasi életének epizódjait idézi meg 1840-ből, s miközben a lokálpatrióta érzéseket erősíti, megmutatja a reformkori Magyarország forrongó hangulatát is.
Dabas persze múltápolása ellenére elsősorban a jelenben él: az utcák fölé kifeszített transzparenseken lépten-nyomon felbukkan például egy mókás százlábú, amely a Dafira (a Dabas Fejlődéséért Integrálódók Egyesületére) hivatkozik. Az egyesület lelkes rendszerváltó fiatalok kezdeményezésére alakult, később az idősebb generáció képviselői is csatlakoztak hozzá. Jelkép is ez az állatka: lehet ugyan sok-sok lábbal lépdelni, de gyorsabban haladni mégiscsak összefogva sikerülhet…
Ozzy Osbourne
Ozzy, a csodák csodája
