Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az a sok papír, amit a különböző cégek és szervezetek reklámtevékenységük során felhasználnak, végül hova jut. Valójában szeretem ezeket a fényes, tartós anyagból készült prospektusokat; Natasa kutyám után jártamban-keltemben kitűnően (mintegy Köjál minőségben) megfelelnek az utcai higiénés kötelezettségeimnek.
Megyek haza a minap a magam módján, derűsen, feledve, hogy környékünkön és általában a szocialisták elsöprő győzelmet arattak. Utcánkban a megszokott látvány fogad: tizenegy-két évesek ülnek a kapualjban, szotyolát köpködnek és sűrű füstfelhőket eregetnek, látszik, hogy szeretik egymást, viszont utálnak mindent, hazamenni kevésbé szeretnek. Esetleg igazuk van, hogy a hazát, a családot, az otthont, a szolidaritást itt a kapualjban keresik.
Kocsim szélvédőjén megpillantok egy cédulát. Ez szokványos dolog, ezeket a cédulákat vagy a kezembe nyomják az utcán, vagy az ablaktörlő lapátod alá teszik.
Olvasom a szöveget, a mostanit.
Azt mondja, hogy „Muszáj boldogtalannak lenni?”
Meglep a kérdés, mert mint mondom, mérsékelten derűs vagyok. Semmim se fáj, csak a bal lengőbordám nyilallik egy kicsit, de ez az állapot az én koromban maga a kéj. Ezért meghökkentem, amikor ezt olvasom: „Az ember sorsa tényleg a szenvedés?” Madáchot motyogom magam elé: „Ember, küzdj, és bízva bízzál!” Ezek, akik ezeket a cédulákat írták, el akarják venni a kedvemet. Mitől? Fogalmam sincs. De nem hagyom.
„Emlékszik még arra, hogy egykor milyen nagyszerű és szépséges volt minden? – folytatódik a szöveg. – Kisgyerekként a világot csodálatosnak találtam. Aztán huszonöt évvel később kinéz az ablakon – s a világ csúnya, színtelen.”
Mit beszél ez? Kisgyermekkor plusz huszonöt év? Akkor harmincéves koromban csúnya, színtelen lett volna a világ? A szocializmus fénykora? Most mit szóljak? Hatvan év után nyakig a szoci katymazban? Lám, jövök itt derűsen hazafelé, és ilyen esik velem. Mintegy féltégla a fejemre. Mit akarnak ezek tőlem?
„A világ ugyanaz maradt — valaminek mégis MEG KELLETT VÁLTOZNIA… Valószínűleg ön lehetett az.” Mit csináltam? A világ ugyanaz, csak én nem? Mármint hogy kevesebb fekvőtámaszt tudok csinálni, és a tejfogaimnak ismét megvan az üres helye?
Kezdek elkomorodni.
Na de!
„Az egyszer volt gyermekkor boldogsága ismét az öné lehet. Hogy hogyan? Megtudhatja egy könyvből, amely végtelen szeretettel és bölcsességgel íródott – mindenkinek, aki valami szebbet, jobbat akar –, tehát önnek.”
He?! Még hogy én szebbet, jobbat? Pogadrám van, vegyék tudomásul. Teniszben a tenyeresem már nem a régi. A százat tizenegy kettő helyett huszonkettő kettő alatt futom. A múltkor alig tudtam megcsinálni huszonöt fekvőtámaszt. Engem ne tegyen egy könyv boldoggá végtelen szeretettel. Arra itt van Natasa, a kutyám.
Mit akar ez tőlem? Fölment a vérnyomásom. Gyomoridegem van.
„Az XY című mű megrendelhető az XXX telefonszámon. A könyvet postai utánvéttel szállítjuk. Ára 1487 forint plusz postaköltség.”
Ja! Pénzt akar? Miért nem mondja mindjárt? Mit könförfalaz? Így már rendben van. Ki nem akar pénzt? Mást se akarnak úton- útfélen. Megnyugszom, lemegy a vérnyomásom.
Tőlem egy rohadt fillért sem – mondom magamban, s olyan boldog leszek ettől a gondolattól, mint egy kisgyerek.
Hogy a szcientológia, amely a fent nevezett könyv témája, ilyen gyorsan hat-e, én nem tudom...