Meglepetés

Kisebbik lyányom évekkel ezelőtt furulyázni és fuvolázni tanult. Szerette volna az órákat, ha nincsen Eugénia néni, aki nélkül viszont nem lehetett volna óra, merthogy ő volt a zenetanár. Harmincöt-negyven év körüli nő volt, koromfeketére festett, kontyba tornyozott hajjal, eltúlzott mimikával, sértődékeny lélekkel: az a hisztérikus fajta, aki vadászik a tanítványokra, lecsap rájuk a folyosón, utánuk telefonál, számon kéri őket a szüleiken a hét végén, szombat este vagy vasárnap reggel, s aki pihegve, kapkodva veszi a levegőt, belepirul a minden félév végi szereplésekbe, amikor csibéivel együtt maga is kivonul a szülőkből álló közönség elé. Kerültem a vele való találkozást, mert rettegek attól a nevelőtől, aki fenyíték helyett piszkálja vagy zsarolja a neveltjeit, s teleírja az ellenőrzőt. Leányom a zeneórákról évekkel ezelőtt elmaradt, ám valamelyik nap elcsíptem egy beszélgetést (egészen pontosan: kihallgattam), ami anya és gyermeke közt a konyhában zajlott. Nem tudni, minek okán, de Eugénia néni neve merült föl a régiségből.
„Tökhülye volt – mondta kamaszos hévvel a gyermek. – Nem normális. Hitt a lélekvándorlásban. Meg a démonokban. Azt mondogatta, hogy állandóan, mindig és mindenütt itt lebegnek körülöttünk, készen arra, hogy lesújtsanak ránk, itt sündörögnek, ólálkodnak, sertepertélnek köröttünk, a fülünkbe dönögnek, sutyorásznak a rossz szellemek. Tökzaza volt. Időnként a fejéhez kapott, a hajába túrt, hirtelen a táblához rontott, és csikorgó krétával felkaristolta rá, hogy 66 vagy 99, vagy 999, aztán megfordult, és boldogan vigyorogva azt mondta: »Ezt most még megúsztuk!« A kontya ziláltan, tépetten meredezett, és azt is mondta, hogy ezek a számok a gonoszt jelképezik, és védekezésül le kell képezni, meg kell jeleníteni a gonoszt.”
Nocsak, gondoltam magamban, lehet, hogy már megint felületes voltam, ismét nyeglén és elhamarkodottan ítéltem? „Azt is mondogatta az Eugénia néni – mesélte tovább a lányom –, hogy mivel a sátán soha nem pihen, minden pillanatban résen muszáj lenni. Minden pillanatban minden résen. És akkor a hangvillával rákoppintott valakinek a fejére, aztán odaszaladt az ajtóhoz, és kikukucskált a kulcslyukon. Érted, anya? Belülről kifelé. Kikukucskált. A folyosóra. Volt egy vérvörös kezeslábasa, egy kapucnis anorákja, aminek a hátán fekete kereszt volt, úgy száguldozott benne az iskola folyosóján, hogy lobogott a kontya, lobogott a kapucnija, félelmetes volt, akár egy máltai lovag (sic!) vagy egy inkvizítor. Tömjénes füstölőket hordott a táskájában, és mielőtt elindította volna a metronómot, előbb mindig meggyújtott egy ilyen szelleműző füstölőt. A Beatles zenéje maga az ördög, sikoltotta, azzal kitépte az egyik lány kezéből a kazettát, és rémülten bezárta az asztalfiókba. Hívott, hogy menjünk vele, mert minden év Szent Iván-éjszakáján kijár tűzugrani Szent János hegyére, aztán megy egy kört az úttörővasúttal.”
Jézusom, micsoda nő! – hallgatom elképedten, és látom, amint Eugénia lobogó sörénnyel, kezében hangvillával, vérvörös kezeslábasban röpköd Szent Iván éjjelén az izzó parázs és az úttörővasút fölött. Micsoda nő! És én észre sem vettem, egyszerűen elgyalogoltam mellette.
Más. Barátoméknál járva föltűnik egy doboz. Cipősdoboznál is nagyobb papundeklidoboz. Tele modellfestékkel. (Valaha – még kiskamasz koromban – volt néhány esztendő az életemben, amikor minden spórolt pénzemmel a Váci utcai maszek játékboltba loholtam: a beavatottak még emlékeznek rá, a Märklinre. Főként első világháborús két- és háromfedelű repülőgépekben, valamint lapátkerekes gőzhajókban utaztam.) Rég elfeledettnek hitt nevek – Fokker, De Havilland, Albatros, Spad, Nieuport, Junkers és Savoia, Great Western, Savannah, Mississippi Queen – tolulnak emlékezetembe. Megdobban a szívem.
– Minek neked ez a sok festék, amikor egyetlen modellt sem láttam még nálatok? – teszem föl reménykedőn a kérdést.
– Nem láttál, mert nincs – feleli a barátom, és vihogva hadarni kezd. – A Sanyika, tudod, a barlangász, megcsalta a feleségét, a Sárikát, és ráadásul otthon, a saját ágyukban csalta meg, de hülye és lusta volt, elfelejtett beágyazni, nem tüntette el az árulkodó nyomokat, és a Sárika mindenre rájött, és akkor visítani kezdett, mint egy sarokba szorított amazon, és a Sanyika fejéhez vágta az ébresztőórát meg a telefont, mire Sanyika eszét vesztve menekült otthonról, de a Sárika megvárta, míg kilép odalent a ház kapuján, és akkor megint sivalkodni kezdett, utánaszórta az ágyneműt, az olvasólámpát, a ruhásszekrényből a nadrágjait meg a kabátjait, és közben egyfolytában sivított, ámde egyszer csak elhallgatott, eltűnt, behátrált, mondhatni, befarolt az ablakból, baljós csönd támadt, még a Sanyika is abbahagyta a ruhái gyűjtögetését, és tátott szájjal, gyanakodva bámultunk fölfelé, mert akkorra már én is előbújtam a boltból, és egy percbe sem tellett, amikor némán hullani kezdtek az ötödikről a repülőgépek. Egyik gép a másik után: pirosak, sárgák, kékek. És a Sanyika térdre hullott, könnyezve fetrengett, vonaglott a betonon a repülőgépek roncsai között, és odafönt a Sárika vinnyogott az élvezettől, és csak szórta egyre a modelleket, hullottak, pilinkéltek a gépek, utolsóként egy nagy ezüstszivar, az Enola Gay, egy B–29-es, de akkor a Sanyika már nem könnyezett, nem is fetrengett, hanem csak állt, maga elé meredt, és a Sárika diadalmas visítással kivágta még búcsúzóul egy nagy nejlonszatyorban az összes ragasztót és modellfestéket. És akkor Sanyika felnyalábolta, hóna alá gyűrte a ruháit, hang nélkül elindult, nem nézett semerre, csak ment, mint az alvajáró, ahogy lépett, csigaházakként roppantak a talpa alatt a modellek, és a felesége csak bámulta odafentről, hogy hogyan távolodik, aztán felzokogott: „Sanyi! Sanyííí! Szeretlek!”