Szerb közösség Pest-Budán

Már Zsigmond és Mátyás uralkodása idején szép számban megjelentek szerbek Pest-Budán, ám a török hódoltságot követő bevándorlással duzzadt fel igazán helyi közösségük, amelyet a császári kiváltságok erősítettek tovább. Pest-Buda szerbsége a XVIII. század végén és a XIX. század első felében élte hazai virágkorát, amely ebben az időben a nemzetiség egyik legjelentősebb magyarországi szellemi és gazdasági központjává vált.

Már két nagy uralkodónk, Zsigmond és Mátyás idején megjelentek a szerbek jelentős számban a majdani főváros területén. Budán főként a Tabán dombjaitól a Dunáig húzódó részen, a Vár és a Gellérthegy közötti, a Vízivárosig terjedő, később lakóiról Rácvárosra keresztelt Alsóvárosban, míg Pesten a középkori városfalon belül, a szerb templom közelében telepedtek meg. Közösségük már a török hódoltság idején tehetős lehetett, amit a neves török utazó, Evlija Cselebi jegyzetei is alátámasztanak. Ő három templomukról tesz említést, de hogy saját püspökük, metropolitájuk volt, azt a jeruzsálemi ortodox pátriárka 1640-ben a budai szerbekhez intézett levele is igazolja. A pest-budai kolónia a török hódoltság utáni nagy bevándorlásokat követően erősödött meg igazán, többek között I. Lipót császár rendeleteinek köszönhetően, aki külön diplomával rendelte el polgárjoguk megadását 1696-ban. A csaknem ötszáz fős kis közösség – amelynek tagjai majdnem kéttucatnyi mesterséget űztek – ekkorra már jól szervezett, az adószedést és a bíráskodást is saját kezűleg intéző adminisztrációval dicsekedhetett.
Szőlőművelésben való jártasságukat tanúsítja az az akkoriban készült összeírás, amely tízezer akós borkészletükről és negyvenhárom pálinkafőző üstjükről emlékezik meg. Zárt közösségüket még inkább összekovácsoló, hagyományaikat évszázadokon át őrző erő, keleti rítusú hitük gyakorlása volt. Egyházközségük működtette például iskolájukat is Budán, amelyet a szegényebb sorú diákok ingyen vehettek igénybe. A budai szerbek hagyományos szertartásai és szokásai közül kiemelkedett a húsvéti körmenet, a vízkereszt idején megtartott vízszentelés, míg a pesti oldalon élők ünnepei közül a Szent György-ünnep, a nagyheti, főként a nagypénteki szertartások.
Míg a török hódoltság idején létszámuk a fővárosban és környékén a teljes lakossághoz viszonyítva még meglehetősen magas volt, ez a később egyre gyarapodó Pest-Budán mindinkább csökkent. A szerbek közösségeit magyar történelmi események, háborúk, csapások is sújtották, apasztották. Így a Rákóczi-féle, majd az 1848-as szabadságharcot is súlyos emberveszteséggel zárták. Nyilván ennek köszönhető fokozatos délre húzódásuk is a XIX. század közepétől.
Pest-Buda szerb közössége a XVIII. században és a XIX. század elején élte fénykorát. A két város volt ekkoriban a hazai szerbség gazdasági és szellemi központja, és az újkori szerb kultúra és műveltség fellegvára. Itt alakult meg ugyanis a Szerb Matica irodalmi és tudóstársaság, itt működött a pesti egyetemen tanuló szerb ifjaknak alapított kollégium, a Tökölyánum, itt adtak ki több folyóiratot, így a máig létező Szerb Évkönyvet, a Szerb Néplapot, a Szerb Újságot és a Pest-Budai Futárt. Folyóirataik mellett almanachjaik, könyvkiadásuk, színjátszásuk is gazdagította itteni, saját nyelvű művelődésüket.
A hazai szerbség száma mára meglehetősen megfogyatkozott, összlétszámuk is mindössze tízezer közül mozog, és ennek megfelelően Budapesten is csupán szórványnemzetiséget alkotnak.