Thuri Farkas Pál a török világról

Thuri Farkas Pálnak, a XVII. század elején élt, mezőtúri születésű, sárospataki, majd abaújszántói prédikátornak egy becses latin nyelvű könyve maradt az utókorra, az 1613-ban és 1616-ban is közreadott (előbb Johannes Bocatius, a Bókay-orvosdinasztia őse, majd Szenczi Molnár Albert nyomtatta ki a művet a szerző halála után!), az Idea Christianorum Hungarorum sub tyrannide turcica című könyv, melyben a törökök rémuralmát nyögő keresztény magyarság sanyarú életét festi a wittenbergi egyetemen tanult kálvinista lelkész.
„Ha valaki a törököt csak a legenyhébb pirongatással illeti – amivel a tisztességes emberek is élni szoktak –, ezért vagy máglyára lép, vagy aláveti magát a körülmetélésnek. Harmadik lehetőség nincs” – írja. „Mert ennek a zsarnokságnak fő törekvése nem az, hogy a hatalmas fejedelmek szokása szerint hódítson, hanem hogy az egész világot a maga vallására formálja…” Ezután a törökké avatás ceremóniáját írja le: a mozlim hitre kényszerített szerencsétlen flótást „egy csomó kővel odavezetik a keresztyének templomához, és arra kötelezik, hogy dobálja meg és köpje le azt”. A törökök „csodálatos módon ólálkodnak az asszonyok és leányok körül, akik feleségeik is lesznek, ha a nekik nyújtott gyümölcsöt tőlük elfogadják. Titokban aztán Konstantinápolyba viszik őket, a nők mégsem szűnnek az őket tőrbe ejtő csillogó ruhák miatt azokkal naponként összeházasodni.”
A törökök bizarr szokása, hogy „pestis dühöngésekor megparancsolják a kutyák kiirtását. Egy házból sem hiányozhat a kutyatetem, s ha valahol nincsen, pénzért vesznek egy dögöt. E szokás oka állítólag az, hogy vérrel kell megbékíteni a haragvó istenséget.” Megjegyzi továbbá: „A zsidók annyira gyűlöletesek előttük, hogy nem fogadják be addig a törökké lenni akarókat, míg nem esznek disznóhúst…”
„Itt mindennek török szaga van – folytatja Thuri Farkas a keresztyén gyötrelmek ecsetelését. – A nép nyelve több mint felerészben török… A hódítók ágyát egyszer már megismert magyar nőnek magyarhoz férjhez menni nem szabad. Magyar nőtől született fiúgyermeket megkeresztelni nem szabad, az atyának, az anyának és a megkereszteltnek legsúlyosabb büntetését vonja maga után… A törökök minden dühüket az egyházi emberekre zúdítják. Tisztelendő Sztárai Mihály püspök urunk hátrakötött kezekkel háromszor állott lefejezés előtt, de Isten őt eddig csodával határos módon megoltalmazta. A hódítók éjjel-nappal azon fondorkodnak, hogy a papokat és iskolákat elpusztítsák.” A török „jogszolgáltatás” a legkisebb vétekre is azonnal lesújt: „a vádlottat úgy elverik a talpán, hogy a bőr mindkét talpáról lemegy”.
Ám a törökök legfőbb bűne az, hogy „fiúgyermekekből minden évben tizedet szednek. Ezek közül választják ki a szép termetűeket, akikből kinevelik azokat a vadállati és az ördögnél is rosszabb gyalogosokat, akiket janicsároknak neveznek”. Ide kapcsolódik a megszállóknak az az elképesztő szokása is, hogy „egy abroncsformájú mértéket hordanak házról házra, és a gyermekek után, akik feje átfér az abroncson, nem kell adózni, a többiekért azonban kétszázötven aspert kell fejenként leróni. Aki fizetni nem tud, fiúgyermekét elviszik…” A déli vidékeken megtelepült török főurak „marhacsordányi” keresztény rabszolgát tartanak, akik „szántanak, kapálnak, kaszálnak szünetlenül, mint a barmok”. Ne adja Isten – fohászkodik végül a jó tollú prédikátor –, hogy a még töröktől érintetlen „felsőbb részeken is ugyanez legyen a helyzet, mert akkor egész Erdély és Magyarország állapota megegyezik majd a Dráva mentén lakókéval”.