Tollhegyen

Nem ijesztgetni akarok bárkit is, de föltehetően megint balhé lesz október huszonharmadikán, ahogyan az lenni szokott ebben az időszakban. Változnak ugyan az évszakok, az viszont változatlan, hogy október huszonharmadikára sokan sokféleképpen emlékezünk. Mi a lánctalpasok dübörgésére, az olajszagú hernyótalpakra, az apró, kaukázusi tekintetű Grisákra, Szergejekre, akik Szuezt keresték Bács-Kiskun megyében, Borsod-Abaúj-Zemplénben. Rohan a világ, lánctalpasok jönnek, lánctalpasok mennek. (Legjobb lenne, ha ülepükön maradnának.)
Elhull a virág, ne várd ki a végét, kedvesem, szűk az élet, elhervad a pitypang, gróf Wass Albertet sem ismerte a világ, pedig zseni volt, ahogyan Márai Sándort is eldugta előlünk a kulturális kormányzat, hadd ne mondjak csúnyákat Aczél György elvtársra és tettestársaira. Tették, amit tenniük kellett. Október huszonharmadika jön, a nemzet egyik legnagyobb ünnepe, fénycsóva, örömóda. Pilvaxos percek közelednek, barátom, kösd fel a nadrágtartód, vegyél fel szemüveget, jó utat, bármerre mész. (Az utak Rómába vezetnek, bármerre indulsz is.)
Én október huszonharmadikán nemzetemet szeretném örvendeztetni csókkal, szívdobbanással, könnycseppjeimmel. Hazaszeretetemmel. Ha még itt vagytok, szorítsátok meg a kezemet, érezzük egymást, legyen meg a mi akaratunk. Van odafönt egy rendező elv, egy akarat, amely összetart bennünket, megtart a hitében, magához szorít, ahogyan csak Jézus Krisztus szokott. Október huszonharmadika közeledik. Figyeljünk, könnyezzünk, üssük föl a Bibliát. Irányt mutat, utat ad.