Vereségben is hűség

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Nem volt könnyű dolog 1848–49-ben katonának lenni a Habsburg Birodalomban. A soknemzetiségű császárság irányítóinak régi módszere volt, hogy az egyes országokból és tartományokból toborzott vagy sorozott katonák többségét lehetőleg ne a szülőföldjükön, hanem attól több száz kilométerre állomásoztassák. Magyarországon 1848 tavaszán észak-itáliai, ausztriai, cseh- és morvaországi, galíciai ezredek szolgáltak, viszont magyar- és horvátországi katonákat találunk Lombardiában és Venetóban, Galíciában és Csehországban, valamint az osztrák örökös tartományokban. Ha valahol felkelés vagy lázongás tört ki, ezekre az ezredekre biztosan lehetett számítani. Nem hiába volt veszettül rossz hírük Itáliában a magyar huszároknak vagy a horvát és szerb határőröknek, és a többi tartomány lakosai sem őrizhettek róluk kellemes emlékeket. A reformkori Magyarországon is be-bevetették karhatalmi célzattal az itt állomásozó idegen ezredeket. Ritka kivétel volt 1848-ban a lengyel lakossággal barátkozó magyar Württemberg-huszárok példája a galíciai Stanislawówban, akik aztán a haza hívó szavára, egyszersmind a barátkozásért kapott feddések miatt egyszerűen hazaszöktek Magyarországra.
Jellemzőbb volt a szerb születésű, de magát magyarnak valló Damjanich János felfogása. 1848 májusában a Verona melletti táborból írta imádott feleségének, a szintén szerb származású Csernovics Emíliának: „égünk a türelmetlenségtől, hogy a szardíniai árulókat a megérdemelt büntetésben részesítsük.” Pedig ezek a „szardíniai árulók” az olasz egység ügyéért harcoltak a Habsburg-monarchia ellen, amelynek jeles képviselője, a később oly hírhedtté vált Julius von Haynau báró éppen a magyar átalakulás melletti kiállásáért vezényeltette át Damjanichot Temesvárról az észak-itáliai hadszíntérre. Szavai a katonaság sajátos helyzetét példázzák: 1848. március 13–15-én, a bécsi forradalom idején a magyar kiegészítésű Sándor-huszárezred látta el a bécsi Burg védelmét, s tisztjei – egyikük visszaemlékezése szerint – égtek a vágytól, hogy kardjukkal meglapogassák a felkelő bécsi diákok és polgárok kalapjait. E tisztek között pedig olyan személyiségeket találunk, mint a magyar honvédseregben később a tábornokságot elérő Schweidel József és Ernst von Poeltenberg lovag, illetve az ezredesi kinevezést kiérdemlő Zámbelly Lajos és Polák Vilmos.
Aztán ez a hadsereg kettészakadt. Kezdetben csak az összefűző szálak gyengülését lehetett érzékelni. Őfelsége, V. Ferdinánd magyar király (és egy személyben I. Ferdinánd osztrák császár) arra utasította Magyarországon állomásozó csapatait, hogy a továbbiakban a magyar hadügyminisztertől, Mészáros Lázár tábornoktól érkező parancsokat kövessék. Majd ezek a csapatok szintén őfelsége rendeletére letették az esküt a magyar alkotmányra. Igaz, az eskütétel alkalmával az olasz legénységű alakulatok egy része tiltakozott. Ezzel egy időben őfelsége egyik altábornagya, Josip Jelaèiæ horvát bán megtagadta az engedelmességet a magyar király kormányának – az osztrák császár érdekeire hivatkozva, mintha a két személy nem egy és ugyanaz lett volna. Amikor pedig az uralkodó felfüggesztette Jelaèiæot báni és egyéb tisztségeiből, s egy tiszteletben megőszült császári és királyi altábornagyot, a magyar születésű Hrabovszky János bárót bízta meg a Jelaèiæ elleni vizsgálattal, a bán azzal fenyegetőzött, hogy fegyverrel áll ellen Hrabovszkynak. Azaz: a király altábornagya és a császár altábornagya a csatamezőn találkozhat egymással.
További figyelmeztető jel volt, hogy a délvidéki szerb lázadás kitörése után az addig megbízható bácskai, bánsági szerb és román határőrezredek sorra átálltak a lázadók oldalára. Amikor 1848. szeptember 11-én Jelaèiæ Varasdnál átlépte a magyar határt, hogy megdöntse a magyar kormányt, nyilvánvalóvá vált: a bekövetkező küzdelemben a magyar király és az osztrák császár katonái fognak szemben állni egymással. És ebben a küzdelemben minden tisztnek magának kellett eldöntenie, melyik esküjére hallgat, s hogy ha odáig kerül a dolog, az uralkodót vagy a nemzetet választja-e.
Nem volt könnyű a választás. A császári és királyi tisztek egy része az uralkodót választotta, vagy beadta lemondását. Említhetünk különböző előjelű példákat. A Schwarzenberg-gyalogezred német nemzetiségű számfeletti századosának, Karl Leiningen-Westerburgnak, vagy ahogy mi ismerjük, Leiningen-Westerburg Károlynak a példáját, akinek valamennyi rokona a másik táborban harcolt 1848 őszétől, ő maga azonban úgy vélte, hogy illik a magyar ügy mellett maradnia, hiszen az pillanatnyilag rosszul áll. Ezért jelentkezett szolgálattételre Mészáros Lázár hadügyminiszternél, s így került a bánsági hadszíntérre, csakhamar megszerezve az időközben hazatért Damjanich János barátságát is. Vagy idézhetnénk a már említett Poeltenberg példáját, aki 1848 nyarán még azért könyörgött Latour osztrák hadügyminiszternek, hogy vezényeljék át Itáliába rangban legfiatalabb századosként, csak ne kelljen Magyarországra jönnie – Latour azonban elutasította kérését. 1848 októberében Poeltenberg a Lajta mentén állomásozó magyar táborban az osztrák–magyar határ átlépése és a bécsi forradalom megsegítése ellen érvelt, mire el akarták távolítani a magyar hadseregből. Ám tiszttársai kiálltak mellette. Vagy szólhatnánk a horvát Kneziæ Károlyról, akinek egyik testvére 1848 tavaszán Goitónál az olasz felkelők elleni harcban halt hősi halált; másik testvére pedig Buda 1849. májusi ostroma alatt a császári és királyi várőrség soraiban harcolt. Kneziæ ekkor már Damjanich utódja volt a III. magyar hadtest élén, s ez a szemüveges, szűkszavú, rettenthetetlen katona azért nem személyesen vezette a május 21-i rohamban a rohamoszlopokat, mert nem akart szembekerülni a testvérével. Helyette Leiningen vezetésével indultak a Bécsi-kapu környékének bevételére a III. hadtest katonái.
Idézhetnénk példákat a másik oldalról is. Így a Windischgrätz seregében szolgáló Petrichevich-Horváth János ezredesét, aki büszke volt arra, hogy a magyar kormány hazaárulónak nyilvánította a császár ügyének szolgálatáért; a soproni születésű Ottinger Ferenc (vagy Franz Ottinger) vezérőrnagyét, aki 1848 nyarán még a Jelaèiæcsal szemben álló magyar csapatok parancsnoka volt, októberben pedig Jelaèiæ egyik lovasdandárának vezetője, s a téli hadjáratban félelmetes lovasrohamaival tette magát nevezetessé. S milyen érdekes, hogy 1849 júliusában a magyar hadügyminisztert Aulich Lajosnak hívták, aki egy pozsonyi német fogadós fiaként született, és saját bevallása szerint nem tudott magyarul; ugyanakkor a császár hadügyminisztere, gróf Gyulay Ferenc táborszernagy, született magyar főrend volt.
Választani kellett tehát, s ez egyáltalán nem volt egyszerű. Életével, szabadságával vagy karrierjével fizethetett, aki nem idejében vagy nem jól választott. Az „okosok” már 1848 szeptemberében megértették az idők szavát, s Jelaèiæhoz, október elején a temesvári és aradi várőrséghez, a hónap közepén pedig az erdélyi császári és királyi csapatokhoz csatlakoztak. Többségüket a császári és királyi hadseregben reaktiválták. A magyar kormányzat senkit nem tartott vissza, s a könnyebb választás érdekében még a visszatérésre felszólító császári kiáltványokat is közzététette. A kevésbé bölcsek 1848–49 fordulóján távoztak. Rájuk már sok esetben rangfosztás vagy súlyos fogság várt. A legkevésbé bölcsek csak 1849. április 14., a trónfosztás és a függetlenség kimondása után hagyták el a honvédsereget, s kértek békealkalmazást vagy folyamodtak nyugdíjazásért. De voltak, és sokan voltak, akik nem bölcsek akartak lenni, hanem becsületesek. Akik megízlelték 1848 őszén és telén a vereségek keserű ízét, de élvezték 1849 tavaszán a győzelem mámorát is. És amikor 1849 nyarán az országra ráborult az orosz–osztrák intervenció árnyéka, az ésszerű határig folytatott ellenállás mellett döntöttek. A vereség bekövetkeztekor vállalták annak minden következményét.
Tévedés ne essék, nem akarunk pálcát törni azok felett, akik 1849 augusztusában az emigráció mellett döntöttek, hiszen ők sem szökni akartak, hanem folytatni a harcot, ha lehet; s nemigen bíztak a győztesek nagylelkűségében. Nyilván a vértanúk többsége sem azzal a szándékkal maradt itthon, hogy merő demonstrálásból kivégezteti magát. Többségük bízott abban, hogy a győztesekben erősebb lesz a mérséklet, mint a bosszúvágy; s ha elveszítik is rangjukat vagy szabadságukat, életüket a győztes hatalom megkíméli. Ausztria politikusaiban azonban nem volt elegendő önmérséklet, s úgy gondolták, ha már Kossuthot nem láthatják a bitófán, azok között vágnak széles rendet, akik kardjukkal lehetővé tették a kossuthi függetlenségi politika sikereit. Így történt, hogy a megtorlás nem annyira a politikai, mint inkább a katonai elitet érintette.
1849 őszén kevésen múlt egy élet. Ha szegény Lázár Vilmost, az egyetlen ezredest az aradi vértanúk között nem a tábornokok perében állítják bíróság elé, néhány hónap múlva szabadulhatott volna, hiszen az 1848 előtt rangjuk megtartása nélkül kilépett császári és királyi tisztek közé tartozott, s őket 1850 nyarán kegyelemben részesítette az uralkodó. Ha Asbóth Lajos honvéd ezredes a II. hadtest parancsnokaként 1849 júniusában megkapja a tábornoki kinevezést, s Görgey ezután váltja le, nyilván az ő nevét is emlegetnénk Auliché, Kiss Ernőé, Dessewffyé és a többieké mellett. Így „csak” várfogságot szenvedett, hogy aztán 1862-től az osztrák titkosrendőrség ügynökeként írja be nevét a magyar történelembe – miközben emlékirataiban lelkesen árulózta Görgeyt.
A vértanúk között – sokszor emlegetjük – volt magyar, birodalmi osztrák és magyarországi német, lengyel, szerb és horvát. Volt köztük jó és rossz katona, kiváló szervező és jó szakember, republikánus és királypárti, Kossuth- és Görgey-hívő egyaránt. Zárttá vált csoportképük azonban örök jelkép. A vereségben is a halálig tartó hűségé.