A NATO-n keresztül vezet út Európába?

Recep T. Erdogan, a november 3-i választásokon abszolút parlamenti többséget szerző iszlámista Igazság és Haladás Pártja (AKP) vezetője, tegnap a mediterrán régió EU-tagállamai fővárosaiba indult, hogy meggyőzze őket a hamarosan megalakuló új török kormány nyugati politikai-gazdasági orientációjának változatlanságáról. Ankara a decemberi koppenhágai EU-csúcstól a török uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésére vonatkozó konkrét időpont megnevezését várja. Törökország óhaját az Egyesült Államok is támogatja.

A gyakori természeti és politikai földmozgások által sújtott Törökország számára rendkívül fontos a Nyugat bizalmának megőrzése, már csak ennek gazdasági hozadékai miatt is. Az országnak az iszlámista párt választási győzelme utáni politikai jövőjére vonatkozó nyugati aggodalmak az Európai Konvent elnökének, Valéry Giscard d’ Estaing-nek minapi, a Le Monde-nak adott nyilatkozatában csúcsosodtak ki. A francia Európa-politikus – akinek nézeteit számos vezető osztja – hallgatólagosan kizárta Törökország jövőbeni integrációját, nem európai területen fekvő, nem az európai kultúrkörhöz tartozó államként jellemezve az országot.
Erdogan, a volt isztambuli polgármester – aki „vallási izgatás” indokával kiszabott bírósági verdikt miatt nem lehet a szekuláris Törökország miniszterelnöke – látogatásai során a pártjával kapcsolatos nyugati szkepszis eloszlatását, a török EU-csatlakozási tárgyalások kezdetének decemberi uniós csúcson való kijelölését szeretné elősegíteni.
Az EU által az 1999-es helsinki csúcson tagjelöltté nyilvánított Törökországban a csatlakozás reményében a közelmúltban néhány demokratikus és emberi jogi reformot léptettek életbe. Az idén augusztusban elfogadott törvények kimondják a halálbüntetés békeidőbeni eltörlését, valamint a kurd nyelv oktatásának, ilyen nyelvű magánadók létrehozásának engedélyezését. Ugyanakkor a 10 milliós nagyságrendű kurd népesség az élet számos területén továbbra is igen hátrányos helyzetben van, s az emberi jogok érvényesülése is komoly kívánnivalót hagy maga után. Mint arra Günter Verheugen, az EU bővítési biztosa is utalt előző heti nyilatkozatában, Törökország a kínzások beszüntetésével, a politikai foglyok szabadon bocsátásával, a foglyok kínzásában részt vevők felelősségre vonásával adhatná jelét a csatlakozási folyamat felgyorsítása iránti elkötelezettségének.
Mindazonáltal az EU–Törökország játszmában Ankarának is vannak komoly lapjai: a ciprusi kérdés rendezése, a Ciprusi Köztársaság EU-csatlakozása nehezen képzelhető el Törökország hozzájárulása nélkül, miként Ankara igenje szükséges a NATO katonai tervezésébe illeszkedő európai gyorsreagálású erő létrehozásához, az unió válságkezeléssel kapcsolatos jövőbeni direkt tervei megvalósításához is. Erdogan a meggyőzés érdekében először a NATO déli partnerországait keresi fel – nem véletlenül. A katonai együttműködés révén itt a legerősebbek Törökország pozíciói.
Paradox módon Törökország legfőbb „európai” szövetségese az Amerikai Egyesült Államok, amely az unió országaihoz ezer szállal kapcsolódó politikai, katonai, gazdasági kapcsolatrendszere révén Ankara fő patrónusának tekinthető, elsősorban Törökország kiemelt geostratégiai helyzete (elég csak az Irak elleni amerikai fellépésre gondolni), a NATO-ban betöltött szerepe miatt. Washington várhatóan ezúttal is támogatni fogja Törökországot, nyomást gyakorolva nyugati szövetségeseire egy Ankarának adandó reményt keltő válasz érdekében. Kérdés, hogy ez elégséges lesz-e az EU-sorompó felemelkedéséhez.