Az elmarasztalt nemzet

A valaha nagy tekintélyű Foreign Affairs című folyóiratban Celeste Wallander professzor asszony sajnálkozását fejezte ki afelett, hogy a washingtoni NATO-egyezmény nem tartalmaz tagkizárást lehetővé tevő cikkelyt, következésképpen Brüsszelnek nincs módjában elbánni Magyarországgal úgy, ahogyan erre rászolgált. Nem vagyunk méltók az elit klub tagságára, teszi hozzá, és az Orbán-kormányt olyan súlyos vádakkal illeti, amelyeket, ha alapos bizonyítékok híján napilap közölne, a szerző minden bizonnyal perbe fogható lenne rágalom vádjával.
Wallander professzor asszony hangsúlyozza, hogy a NATO szövetségi lényegét meghatározza tagállamainak közös politikai alapja, s hogy ez a közösségi egységtényező vezérelte a szervezet ténykedését. A szerző kijelenti: a NATO-nemzetek „közös öröksége a katonai fennhatóság szolgálatában álló, átlátható, igazságos kormányzás és hadi szakértelem”. Jóllehet vonatkozhat ez a meglátás Franciaországra és az Egyesült Királyságra, korántsem jellemző a szövetség mindegyik tagállamára. A NATO életre hívása Winston Churchill és a hozzá hasonló államférfiak II. világháborút követő gyors eszmélésének volt következménye. Csakhamar látták, hogy Hitler helyett immár volt szövetségesük, a Szovjetunió vált rohamosan világbékét, demokráciát fenyegető egyetlen hatalommá. Washington, London és Párizs tehát sürgető katonai okokból kész volt bevonni a szövetségbe megalapozott demokratikus államiság és kellően ellenőrzött, politikamentes hadvezetés nélküli országokat. A salazari Portugáliát, a katonai puccskísérletek Görögországát, s a napi politikában ma is döntő szerepet játszó katonai vezetés Törökországát hogyan is helyezhetnénk egy szintre a „fejlettebb” NATO-tagok meghatározta politikai modellel? A puszta igazság az, hogy a szövetséget évtizedeken át a „Vörös Medve”, a 2. szovjet hadsereg fenyegetése iránti közös érzet tapasztotta egységbe, s távolról sem a demokrácia, az ideális katonai vezetésformák látomása. Ezért okozott a Szovjetunió felbomlása és a Közép-Európában állomásozó csapatainak kivonása óta válságot a NATO számára önazonosságának, szerepének új meghatározása.
Elmarasztaló megfigyeléseit két névtelen forrásra, valamint egy képzeletbeli NATO-illetékes hölgyre hivatkozva teszi közzé Celeste Wallander. A legcsekélyebb bizonyíték nélkül, sommásan a nacionalizmus és antiszemitizmus vádjával illeti az előző, demokratikusan megválasztott magyar kormányt, amely szerinte területi követeléseket támasztott szomszédaival szemben. Nem áll szándékomban itt és most pontról pontra visszautasítani az elcsépelt vádak sorát. Elégséges csupán annyit megjegyezni, hogy amennyiben Magyarországot idegengyűlölet okán ki kellett volna már zárni a szövetségből, előbb lehetett volna ezt tenni régebbi, patinásabb tagállamokkal, mint Franciaország vagy az Egyesült Államok.
Visszanyert szabadságunk 12 éve folyamán mi magyarok soha nem gyújtottunk fel zsinagógát, idegenből menekült emberek otthonát. Senki nem vonszolt itt teherautó után ártatlan embert, míg meg nem halt, egyszerűen azért, mert az elkövetőnek nem tetszett a bőrszíne, s nem hagytunk kerítéskaróhoz kötözött, összevert fiatalembert kínok közt meghalni, mert homoszexuális volt. Ilyen és hasonló események azonban megtörténtek és ismétlődnek Franciaországban és az USA-ban. Halljuk-e majd Celeste Wallandernek e tagok kizárását követelő felhívását a Foreign Affairs valamelyik következő számában…?
Magyarország, majd a Cseh Köztársaság ellen intézett vádjai után helyesen említi fel a szerző annak kérdését, mennyiben lesznek a majdani új tagállamok megbízhatók a szövetségi biztonsági információk kezelésének terén. Érdekes módon azonban a fókuszba a jövendő tag, Románia lappangó, „meg nem tért” Securitate tisztjeit állítja, s nem tér ki a jelenlegi magyar kormányt érintő, sokkal égetőbb problémára. Kifejezést adni a NATO-ban jövőben működő esetleges román kémekkel kapcsolatos félelemnek, s szemet hunyni a tény felett, hogy Orbán Viktor utóda a kommunista titkosszolgálat főtisztje volt, éppen abban a részlegben, melynek feladata a NATO-nemzetek tagjai elleni kémkedés volt (!), érdekes mulasztás, de úgy tűnik, nem bántja a szerzőt.
A szomorú igazság eközben az, hogy míg a Foreign Affairs az utóbbi években ugyancsak engedett egykori színvonalából, továbbra is a legolvasottabb folyóirat marad saját szakterületén. E tény teszi meglepővé, hogy a szerkesztők helyt adtak ilyen tévedésekkel megtűzdeltnek látszó cikknek. Persze a szaklap, amely valaha olyan fontos tanulmányokat közölt, mint George Kennannak a II. világháborút követő, a szovjet veszély behatárolásának szükségességéről szóló írását, minden szerzőjének kölcsönöz régi jó hírnevéből és hitelességéből, úgy, hogy a tájékoztatlan olvasó most például elhiszi: az előző magyar kormány nacionalista volt és területi követelésekkel állt elő. Vasúti kedvezmények és iskoláztatási juttatások mennyiben jelentenek ilyen tendenciát? A külföldön élő magyarok támogatására hozott intézkedések részleteivel nem foglalkozik a cikk írója. Mi azonban tételezzük csak fel, hogy egyféle történelmi igazságtalanság folytán az Egyesült Államok lakosságának miénkhez hasonló hányada – mondjuk 70 millió állampolgár – a föderális határok „túloldalán” találja magát. Milyen fokon érdekelné jövőjük Washingtont? Minden bizonnyal fenntartaná jogát, hogy nevükben felszólaljon, márpedig Wallander asszony Orbán Viktor elleni vádként hozza fel ezt.
Azon túl, hogy a szerző elmarasztal egy nemzetet, amely 1990 óta igyekezett mindent elkövetni, hogy megszabaduljon a kommunizmus örökségétől, célt téveszt fő témájával, a NATO-tagsággal kapcsolatban. A szövetség valóban krízist él át, de nem azért, mert – amint azt a cikk kijelenti – új tagjai „üres edénnyé” változtatták, hanem mert intézményileg képtelen szembenézni az új geostratégiai valósággal, s mert az USA 2001. szeptember 11-ét követő külpolitikája de facto űrré tette helyzetét. Lehetséges, hogy Magyarország túlvállalta magát a NATO-tagsággal járó védelmi reformok elkötelezettségeinek terén. A kívánalmak azonban hidegháború ízű csökevényeknek tűnnek a jelenlegi biztonsági környezetben, amelyben az ellenség rugalmas, mozgékony és jobbára láthatatlan, így legkevésbé se hasonlít a néhai Szovjetunióra. Ha elismerjük, hogy az új ellenség a terrorizmus, akkor a NATO készenlétét hiányoljuk. „A Pentagonnak nincs szüksége a NATO-ra, hogy új háborúiban kisegítse” – jelentette ki egy amerikai tábornok.
A szövetség belső krízisében, önazonossága meghatározásának válságában semmiképpen se nyújtana megoldást egy új, a szerepkörüket kellő fokon el nem látó tagállamok elmarasztalásával foglalkozó bizottság, amelynek felállítását a Foreign Affairs cikke javasolja. Egyedül Brüsszelben 300 bizottságot működtet a szervezet. Ehelyett a NATO Atlanti Tanácsa kellene, hogy rávegye a tagországokat: szorgalmazzák a szövetség alapokról induló reformját, az új ellenségkép meghatározását, ennek megfelelő feladatok és képességek kijelölését, a szükséges anyagi alapok biztosítását. Ilyen radikális és lényeges lépéseket taglaló cikk tetemes mondanivalóval töltené meg a Forreign Affairs oldalait, amelyek ez esetben ismét rezonálnának a szövetségi kezdeményezések terén, mint tették Kennon irányelveinek születésekor.
A szerző az oberammergaui NATO School előadója