Az eltörölt múltat visszahozni

Az MSZP állandósult beszédkényszere, amely általában mondanivaló híján zsellérkedik, felvetette azt is, hogy az elvtársak inkább szociáldemokraták szeretnének lenni. Az idősebb generációk nem értik, hogy miért akarnak az itt egykori üldözők áldozataik annak idején ítéletté súlyosodott ruháiba bújni. A fiatalok általában nem értik az egészet – „tök mindegy”. Míg a történelemmel, illetve a mai neoliberális globalizmussal többet foglalkozók azt nem értik, hogy miért nem mindegy az, milyen régi eszméket nem tart be a frissen meszelt „burzsoák” hazai pártja. Véleményünk szerint is teljesen érdektelen az, hogy szocialistaként vagy szociáldemokrataként nem képviselik valakik a kisembereket.
Persze a meggazdagodott és (vagy) modernizálódott egykori diktatúrás és köztulajdonosan egyenlősítő elvtársak joggal hivatkozhatnak arra, hogy sajnos a nyugati testvérpártok jó része is így tett, tehát ők ismét csak a történelem kerekének a „haladó” forgatói. A mindent elborító szabadpiaci neoliberalizmusnak azonban lassan csak a vakok nem látják az emberellenességét. A termelés és gazdagodás öncélját lassan már nyíltan el is mondják nálunk szocialista, „szociáldemokrata” tőkések. Például Gyurcsány Ferenc is, aki aggályok nélkül beszél az elosztás problémáiról, amelyben a tömeg szociális és műveltségi szükségleteit a befektetői érdekek maximális profitigényei szorítják korlátok közé. S ilyen nagy bölcsességek közepette senki nem beszél „szociáldemokratáéknál” kizsákmányolásról.
Arról csak a múltra nézve beszélnek még mindig a marxizáló haladó történészek, mivel e csodálatos elv jegyében fel lehet törni a zárt társadalmakat, s így eljöhet azok ideje, akiknek politikáját aztán nem a „taknyos Józsik” (Kun Béla egykori híres kategóriája, amikor az őt hatalomra segítő tömeg számon kérte a beígért töméntelen pénzt) határozzák meg. Régen persze azért megmaradt a tömegre hivatkozás, ma már csak „jóléti fordulatról” beszélnek a rózsaszínesedni akaró népboldogítók, tömeg nélkül, akik most elsősorban a nagy globalista vagyonokat látják a megváltásnak. Igen, ők teremtik meg a földi paradicsomot – önmaguknak.
Hogy mi lesz a kisemberekkel? Nos, hát értük dolgozik az a politika, amely szavazási időkben ígéreteket gyárt, és aztán nem tudni, miért vet az egyiknek s várakoztatja a másikat. Az a baj, hogy túl sok a nép, ha kevesebb lenne, jutna mindenkinek. Nem is baj, ha a magyarság a fogyás útjára lépett, s legfeljebb az igénytelenebbje szaporodik. Azok pedig jó proletárok, hálásak azért, amit egyáltalán kapnak. Így volt ez egykor Rómában, s így van ma ez Amerikában. Csak a rasszista, antiszemita lecsúszó európai tömeg okoz problémát az állandó populizmusa miatt. Őket azonban rá kell szoktatni a vasbértörvényre, s a „populista” politikusokat, újságírókat, papokat s minden hasonló értelmiségit le kell vadászni. Tanulják meg: a demokrácia nem azt jelenti, hogy akár ők is kormányozhatnak.
Ellenben ha a nép között népszerű a „szociáldemokrácia”, akkor legyen az örök kormányzó párt szociáldemokrata. Elvégre teljesen mindegy, hogy milyen cégér alatt döntenek az arra hivatottak. Bár most még elég számosan vannak a reálszocializmus tehetetlen nosztalgiázói, elfogyásukig – talán – nem olyan sürgős a díszletek átszínezése. Hogy az elnevezéshez tartalom is kellene? Nos, mi a tartalma a republikanizmusnak vagy a demokrataságnak? Semmi, illetve mindig az, amit illetékesen szakértő és befolyásos „emberiségi” emberek akarnak.
Úgy látszik, hogy nálunk ma a szocializmus valódi tartalmát a gátlástalan rágalmazás, hazudozás és megtévesztés jelenti. Ennek pedig egyetlen célja van: az ellenfelek elleni indulatok felszítása. Elhitetése annak, hogy azért van szegénység, mert a nem szocialista és „liberális” pártok vezetői és klientúrájuk ellopják a szegényeknek járó javakat. Elképesztő arcátlanság ez azoktól, akik az egykori közvagyon mai „jogos” tulajdonosai. Hogy hogyan szerezték? Nos, az nem érdekes. Az azonban igen, ha hasonló módon mások is javakhoz jutottak.
A bukott ideológia erőszakos monopóliumait ma a lélekben máig bolsevisták és (vagy) önző nihilisták szervezetei olyan vagyoni-pénzügyi túlsúllyal akarják megismételni, hogy az soha többé megdönthető ne legyen. Ma tehát csak annyit jelent a szocializmus, hogy szelektált gyűlöletet hirdetnek félelegáns egykori elvtárs parvenük a potenciálisan vetélytárs politikai és vagyoni elit(ek) ellen. Mellékesen ez náci módszer, hiszen azok is csak a zsidó burzsoázia ellen mennydörögtek. A náci tőke jó tőke volt. A szocializmus tehát – elvesztve valódi kisembervédő tartalmait, az irigység és az ostobaság gyakorlata lett, amelyben a legfontosabb a bűnbakok találása, akik léte „magyarázza” a szegény híveknek azt, hogy miért csak a milliárdosoknak jut. Tőlük ellenben a kommunisták vetélytársai ellopták a kioszthatót.
A jóléti rendszerváltozás ostoba ürességét persze nem lehetne sokáig leplezni a médiavilág régi és új szolgálatosai nélkül, akik viszont megfizettek és megfizetnek jól. A politikai propaganda nálunk a valóságtól független, önálló életet él ismét – mint a diktatúrákban mindig. Azt is lehetne mondani, hogy a reálszocializmus valóságbeli bukása után a médiában él tovább. S leginkább mint vádiratok, feljelentések és drámai (milliárdokra rúgó) károkozási feltételezések világa, amely vigaszt nyújt a szellemi és anyagi proletároknak azért, amijük nincs, és – ígéretek ide, ígéretek oda – a mostani „szociáldemokrácia” által nem is lesz. A mai magyar médiát – tisztelet a kivételnek – erkölcsi proletárok működtetik. Így zárul be a magyarság köré vont gyűrű. A tehetetlenség, a cinizmus és a hazugság koalíciója.
Sajátos a mai magyar „szociáldemokrácia”, hiszen például tagadhatatlanul jogfolytonos 1945 utáni önmagával. Most is gyűlöletben utazik, miközben demokráciáról fecseg, s a nemzet anyagi javainak monopolisztikus uralmára tör. Különbség: akkor államosításban, most privatizációban gondolkodnak. Az ellenfelek démonizálása, fenyegetése bizonyíthatatlan leleplezésekkel – ugyanaz. Lassan eljutnak oda – mint a Horthy-rendszerrel is –, hogy minden becstelenség volt az előző négy évben, s a szegény magyar proliknak ismét földi paradicsom jut azzal, ha általuk fogja fogyasztani a mai fogadásokon a kaviárt.
Ez az „új” szocializmus körülbelül ennyit tud, s a sajátjait kitüntetni, mindenkit leváltani, az EU-t érdek-képviseleti beállás nélkül céllá tenni, iskolalátogatást a családtámogatáshoz nem kötni, magyar vállalkozókat kizárni, az ártatlanság bizonyítását kérni, nem jogállami elnyomó szervezeteket ártatlannak nyilvánítani stb. Egyszóval visszahozni, amennyire csak lehet, a múltat, úgy visszahozni, hogy az mégis el legyen törölve. Egy srófra járó, szomorúan ötlettelen dialektika minden, ami hozzájuk kötődik.