Uri Avneri története szerint Izrael lakossága és az egységkormány között hatalmas szakadék tátong. Míg Ariel Saron milliókat áldozna a megszállt területeken felállított falvak támogatására, az izraeli lakosság is hiányt szenved bizonyos dolgokban. A háború ideológiai okait sem fogadják el egyöntetűen, így erős és jelentős békemozgalmak jelentek meg, amelyek a telepesekkel szemben a palesztin falvak lakosságát támogatják. Az olajfák termését segítettek leszedni s azt hazavinni a palesztin falvakba. Eközben a felháborodott telepesek fegyverrel támadtak a falusiakra és a velük szimpatizáló emberekre, hangoztatva „ősi jogukat”. A sajtó pedig a hivatalos irányvonalat képviselte, így nem adott hírt az egyre dagadó botrányról, az „olajfaháborúról”. Az elhallgatás csak akkor tört meg, amikor több izraeli értelmiségi – köztük a világhírű író, Amos Oz – nagy olajbogyószedő akciót szervezett. Ekkor végre minden sajtótermék foglalkozhatott az üggyel, s ezzel együtt előrevetítette az egységkormány végét is.
Benjamin Ben Eliezer, a Munkapárt vezetője megérezte azt, ami a lakosságban már régóta forrongott. Izrael nagy része ugyanis gyűlöli a telepesmozgalmat, nem érti, miért kapnak a semmit sem termelő, viszont rendszeresen botrányt okozó fanatikusok az ő rovásukra hatalmas összegeket. A Munkapárt megfogalmazta ezt a kimondatlan kívánságot, és megvonta a támogatást a költésvetési tervezettől. Ezzel pedig felrobbant a koalíció. Pedig az egész történet csak egy kis olajfával kezdődött – fejezi be Avneri. Az író az olajfaháborút ugyan kis győzelemnek tartja, de kedvező irányba tett lépésként értékeli. Szerinte a fasizmus veszélye továbbra is fennáll Izraelben, de az ilyen kis győzelmekkel be lehet bizonyítani, hogy nem csak egy út létezik.
Külföld
Ukrajna megfenyegette Magyarországot
