Csecsenföld: vég nélküli háborúra ítélve

Nagyszabású hadműveletet indítottak Csecsenföldön az orosz erők, hogy Szergej Ivanov védelmi miniszter szavai szerint csírájában fojtsák el a szakadár fegyveresek próbálkozását újabb terrorcselekmények végrehajtására. Mindez igazolja, hogy a moszkvai túszejtő akció a radikálisok malmára hajtva a vizet, egy időre biztosan elűzte a békés rendezés esélyét.

-KITEKINTŐ-
Oroszország minden rendelkezésre álló katonai erőt be fog vetni a terroristák ellen, és megfelelő válaszokat ad fenyegetéseikre, üzent a csecsen harcosoknak rögtön a túszdráma utáni első kormányülésen Putyin elnök. Hamarosan jött is a válasz az akcióért felelősséget vállaló hadúrtól, Samil Baszajevtől, aki vészjóslóan vágott vissza, mondván, folytatják a háborút, újabb terrorcselekményeket hajtanak végre, s most már nem fognak hibázni. Csecsenföldön közben – ha lehet – a korábbiaknál is feszültebb a helyzet. A szakadárok egy ideje már aktivizálódtak, s a napokban újabb helikoptert lőttek le. Az orosz katonák felújították a tisztogatásokat, s Moszkva leállította a korábban eltervezett csapatcsökkentést.
Itt tartunk most, s ezen aligha lepődhet meg bárki is. Ismét eljött a héják ideje. Egyik oldalon a megoldást kizárólag katonai eszközökkel elképzelő tábornokoké, míg a másikon a szintén csak a fegyverek szavát értő, a terrorizmust is nyugodt szívvel arzenáljukban felvonultató új nemzedéké, a háborúban szocializálódott radikálisoké. Egyik fél sem szolgálja népe ügyét. Míg a moszkvai keményvonalasok a felperzselt föld taktikájával importálják a terrorizmust, ezzel destabilizálják a közállapotokat, addig a túszejtők is csak ártottak a függetlenség ügyének, áldozatokból hóhérokká válva tovább apasztják a csecseneket övező nemzetközi szimpátiát. A csecsen kérdés eközben egyre nagyobb kül- és belpolitikai teherként nyomasztja az éppen a köztársaság pacifikálását kitűző, s ennek hullámán a hatalomba emelkedő Putyint. Az sem sokat segít rajta, hogy a moszkvai terrorakció után gyakorlatilag szabad kezet kapott Csecsenföldön. Szeptember 11. óta ugyanis már ugyancsak elnéző a világ a Kaukázusban történtekkel szemben, mégis ott tart a Kreml, ahol jó tíz éve. De mondhatnánk azt is, hogy mint kétszáz éve.
Putyin most nem nagyon tehet mást, mint hogy határozottságot mutat, s nem enged az erőszaknak. Ezt várja tőle a közvélemény, s rövid távon legalábbis a kemény kéz politikája felé lökik a politikai érdekek. Már középtávon is számolnia kell azonban azzal, hogy az orosz társadalom többsége végül stabilitásra, rendre, biztonságra vágyik. Putyin ugyanis három éve ezt ígérte, s így előbb-utóbb eredményt kell felmutatnia Csecsenföldön. A Kreml érzékelte eddigi politikájának kudarcát – még ha a mostani nyilatkozatokból nem is ez tűnik ki –, s nem hivatalos tárgyalások folytak a színfalak mögött. Emellett igyekezett visszafogni saját szélsőségeseit, emberjogi biztost kinevezve például a szövetségi erők túlkapásainak kivizsgálására.
Az orosz elnök figyelemre méltó tanulékonysága, pragmatizmusa azonban mindezek mellett is a csecsen kérdésben érvényesült legkevésbé. Nem tudott túllépni a hagyományos megközelítésen. Alapjában az erőre épített, s hidegen hagyták a viszály történelmi gyökerei. Mindenáron a Kadirov vezette bábkormányra építve képzelte el a rendezést, s nem próbálta kihasználni, hogy a csecsen szeparatisták között is vannak mérsékeltebbek. Tény, hogy nem segítette a szakadárok táborának érezhető radikalizálódása, amely Maszhadov tárgyalóképességét is megkérdőjelezte. E hiba fokozása, hogy Moszkva most minden csecsent a terroristák táborába igyekszik terelni, így végleg beszűkíti mozgásterét, hiszen egyáltalán nem marad számára tárgyalópartner. A politikai megoldásnak jelenleg tehát a korábbinál is kisebb az esélye, míg a katonai két évszázad óta zsákutcába visz. Marad tehát a végtelenített háború közel-keleti helyzethez hasonlítható állapota.
A két háború, a sok tízezer áldozat miatt a kölcsönös sérelmek oly mélyek, hogy logikusan merülne fel a nemzetközi közvetítés lehetősége. Oroszország azonban érezhetően aggódik megosztani az ezzel járó felelősséget a világgal, amely – tegyük hozzá – nem is nagyon igyekszik azt magára venni. Akkor sem nagyon mozdította a Nyugat a kisujját sem, amikor az 1997 után de facto független Csecsenföldet elözönlötték az arab internacionalisták, s Moszkvát provokálva, s a megválasztott elnököt, Maszhadovot egyaránt gyengítve radikalizálták a helyzetet. A nemzetközi közösségtől most sem várható lényegi hozzájárulás a konfliktus megoldásához. Miközben a nyugati közvélemény a csecsen függetlenségért szorít – mellesleg a hasonló helyzetben lévő kurdokért korántsem áll így ki –, politikusaik inkább behunyják a szemüket. Abba a jelenleg elméleti lehetőségbe pedig senki sem gondol bele, hogy milyen kétes erőknek nyitna utat a konszolidálatlan Csecsenföld esetleges önállóvá válása. Hiába, a kibicnek semmi sem drága!