Döntsön a nép?

Lehet, hogy új szelek fújdogálnának a Tangabugyi Rádióban (összefoglaló név), ha változna az egyházak támogatási rendszere. Lekevernék mondjuk az Istentelen jó veled című nótát, s egy göcögő női hang vallási toplistát olvasna be. Attól fogva bárki nyomon követhetné, mennyit kúszott fölfele a Világ Poligámjai, Egyesüljetek Univerzalista Felekezet, és mennyit zuhant a Magyar Katolikus Egyház a múlt héten. Ez egyfajta köztudat-eligazítás lenne…
Sokkal képtelenebb ötlet, tehát hivatalos elképzelés: az összes állampolgár döntsön – négyévenkénti szavazással –, hogy a több mint százharminc egyház, felekezet, vallási közösség között milyen arányban osszák el a költségvetési támogatást. Aki ezzel hivatalosan előállt, nem holmi „zérus”, hanem (eredetileg) matematikus. Szalay István, a Miniszterelnöki Hivatal egyházi kapcsolatokért felelős államtitkára, Szeged volt MSZP-s polgármestere szerint meg kell bízni majd egy céget – ó, háromszor boldog cég! – tízmillió nyilatkozókártya elkészítésével. A kiskorúakét a szülők vehetnék át; a kitöltött kártyák összegyűjtői, továbbítói a polgármesteri hivatalok lehetnének.
Győzelmi mámor bujkál a már bejelentett elképzelésben? Még egy országos csatát nyerni, letörve a történelmi egyházak szarvát is? Emlékezzünk: a mostani kormány konzervatív elődje keresztülvitt egy törvénymódosítást. Lényege, hogy 2003-tól már ne a személyi jövedelemadók felajánlott egy százalékainak aránya legyen mérvadó az egyházak állami támogatásában. Mivel se nyugdíjas, se diák, se munkanélküli nem adózik, holott közöttük is lehetnek hívők, igazságosabb, ha a támogatási arányt a népszámlálás egyik fejezete, az „egyházhoz, felekezethez tartozás” válaszainak összesítése jelöli ki.
Az új hatalom egyik vagy másik matematikusa azonban most fejben összeadhatta: ami sok, az sok. A tavaly februári népszámláláson a lakosság csaknem 55 százaléka vallotta magát katolikusnak. Egy évtizeddel a rendszerváltozás után 5 558 961 katolikus, 1 622 796 református, 303 864 evangélikus találtatott Magyarországon. Ez a keresztény/keresztyén történelmi egyházak várakozását is fölülmúlta. (Az izraelita vallást 12 871-en jegyezték be, ami megközelíti például a baptisták 17 705-ös lélekszámát.)
Mivel mindez olyan egyértelmű, a politika sikeresei azt mondják: akkor döntsön inkább az egész nép. Hogyne; ruházzuk fel az Isten nevét kisbetűvel író honfitársainkat vallásügyi gazdatudattal, latolgathassák, mennyit ér nekik egy ezredéves, fél ezredéves egyház. Hadd árnyalják a valóságsóval behintett lelkek szimpátiaszavazatai az összképet. Lehessen „kiszavazni” egy-egy nagy egyházat, mint valami unalmasabb tévéhőst. A neoliberális ajánlat: csak reklámozgassák magukat az egyházak, sutba dobva hitelüket, elvonva erejüket missziótól, karitásztól, polisz iránti felelősségtől – hol is? Egy elidegenedett világban.
A társadalmi elidegenedés oka a freudizmus szerint az elnyomorított ösztönember, a marxizmus szerint a tőkés társadalmi rend. A teológusok a bűnt okolják. Ősbűnként – amiből minden bűn fakad – az Istentől való elidegenedésre mutatnak. Az elidegenedés szétszórttá teszi az egyént, gyengíti a közösséget. Az ilyen társadalom tagjai, főként fiataljai gyakran fogékonyak a szekták, okkult vallási szervezetek áltanaira. A csaknem másfél száz bejegyzett vallási közösségből mennyi is lehet ilyen? Közben folytatódik a szekularizáció, és növekszik a hitpótlék kínálata a médiumokon keresztül.
Ideje elkiáltani: Tangabugyis a király!