Élnünk kell a lehetőségekkel

Mit kínál az EU-tagság nekünk és a hasonló államoknak? Kár, hogy a mai közéletben nem igazán kezdeményezhető a téma megvitatása, mert mihelyt egy politikus vagy értelmiségi kritikusan boncolgatni kezdené, kapásból EU-ellenesnek, önösnek, az ország érdekét kockáztató, felelőtlen alaknak bélyegzik.
A várható változások három csoportra oszthatók – az első, a legkézzelfoghatóbb, a gazdasági. Az alapvető pillérek, mint például a tőke és a munkaerő szabad áramlása, előbb-utóbb ugyanúgy vonatkoznak majd a jövevényekre, mint a mostani tagállamokra. Ez hoszszú távon sem jelenti feltétlenül azt, hogy olyan magasak lesznek az ingatlanárak, mint mondjuk Németországban, és hogy a tehetséges magyar, szlovén, észt munkaerő külföldre fog menekülni, amint lehetőség adódik rá (hiszen a teljes magyar migrációs potenciált, amibe az egészen rövid ideig tartó munkavállalási szándék is beletartozik, legfeljebb 6 százalékra becsülik). Angliában például most is jóval többe kerül bármilyen ingatlan, mint annak megfelelője Franciaországban, és sok tehetős angol család tart fenn házat a francia tartományokban. És viszont: a franciák többsége elégedetten élvezi a bevételtöbbletet, amelyet az angolok hoznak neki, ami békésen megfér a les angle-saxons elleni, főként kulturális hadakozással. Mindezt ránk vonatkoztatva persze azt is hozzá kell tenni, hogy ahhoz, hogy minél kevesebb vesztese legyen a változásnak, előbb minél szélesebb hazai rétegnek kell lehetőséget biztosítani, hogy saját ingatlannal rendelkezzék (kedvezményes lakás- és gazdálkodói hitel, átmeneti tilalmi időszak a külföldi vásárlók számára és így tovább).
A gazdasági változások persze ennél sokkal többet jelentenek: támogatást a szegényebb régióknak, új utakat, iskolákat; agrártámogatást, már amilyen formát ölt majd a jelenlegi rendszer, mire külön megkötések nélkül részesedünk majd benne; a megnövekedett befektetői bizalomnak köszönhetően előnyösebb feltételű államkötvényeket, tehát olcsóbb hitelt; és persze környezetvédelmi szabályozásokat, költségeket, munkavédelmi előírásokat, klubon belüli szabad versenyt, költségvetési és inflációs megszorításokat. Azután itt vannak a várható politikai változások, amelyeket ki-ki a szája íze szerint hangsúlyozhat vagy mellőzhet. Bizonyos területeken ugyan megosztjuk majd a döntéshozói hatalmat az EU-val, de ugyanígy mi is befolyásolni tudjuk majd a közös politika alakulását. Egyedül persze eltörpül a szavazatunk az összes többi állam ellenében, de várhatóan egyes ügyekben koalíciók alakulnak majd ki: összefoghatnak az új tagországok, Közép-Európa Dél-Európával és így tovább. Befolyásunk és jelentőségünk a világban növekszik, hiszen bármelyik ország szava többet nyom a latban, ha uniós tagként szól.
Hogy triviálisabb, de kézzelfoghatóbb példát is említsünk, új karrierek egész sora nyílik meg a tehetséges fiatalok és kevésbé fiatalok előtt az EU számtalan intézményében és fiókjában. Végül az egyéb kategóriába osztható változások közé sorolandó az eszmeileg legjelentősebb szempont, mégpedig az, hogy újra a Nyugathoz fogunk tartozni, bármit is jelentsen ez. Ezenkívül még azt is megkockáztatom, hogy a csatlakozás a népességfogyásra is jó hatással lehet. Ha az egyik fő oka a renyhe gyermekvállalási kedvnek az „előbb a kocsi, aztán a kicsi” mentalitás, és ha a lakosság többsége érzékelni fogja az életszínvonal emelkedését, talán megtorpan ez a kedvezőtlen folyamat. Persze mindkét „ha” túl súlyos ahhoz, hogy ebbe fektessük minden reményünket!
De figyeljük meg, hogy a fentiek igazából inkább a lehetőségek tárházát vetítik elő, nem pedig valamiféle futószalagon érkező földi javak tömkelegét. A lehetőségekkel pedig tudni kell élni. Azoknak a félelme, akik tartanak az EU-csatlakozástól, általában túlzott, de nem megalapozatlan. Amikor például a szabad tőkeáramlásra tértem ki, megerősítettem annak szükségességét, hogy megfelelő kormánypolitika segítse elő a gazdálkodók megizmosodását és a háztulajdon terjedését, még mielőtt az égbe szöknek az árak. A tagsági feltételek teljesítése nem egyenlő az integrációérettséggel, ami egy otromba kifejezés, de annál hasznosabb a fogalmak szétválasztásánál. Az integrációérettség fogalma nemcsak a tagsági életbe való bekapcsolódás követelményeit takarja, de az adott ország képességét is arra, hogy a megszerezhető előnyöket és az elviselendő hátrányokat optimalizálja. Magyarán luxus lenne akár most, akár a jövőben hátradőlni azzal a gondolattal, hogy most már elvégeztük a munka oroszlánrészét, és kifigurázni a kétkedőket azzal, hogy rémképeket látnak.
Hogy mennyire fontos az okos politika a csatlakozáson túl is az integrációérettség formálásában, arra ékes példa az előttünk társult országok tapasztalata. Tanulságos összevetni Írország és Görögország pályáját a csatlakozás után. Az 1970-es évek elején Írország egy főre eső nemzeti összterméke, a vásárlóerő alapján számítva, az EU-tizenötök átlagának mindössze 61 százaléka volt. 1990-re már 73 százalékra ugrott ez a mutató, tavaly pedig az EU-átlag 115 százalékán állt. Azon lehet vitatkozni, hogy a nemzeti össztermék mennyire pontos képet ad egy ország gazdasági helyzetéről, de bármilyen szemszögből vizsgáljuk is, az íreké kétségkívül sikertörténet. Ellenben amikor Görögország 1981-ben társult a közösséghez, a jövedelme az EU-átlag 69 százaléka volt, tavaly viszont már csak az átlag 67 százalékát érte el. Az összehasonlítás kedvéért: Spanyolország és Portugália közelebb került az EU-átlaghoz, amióta tagállamok, de még mindig nem érték el azt.
A helyzet persze nem olyan lehangoló, mint ezek a számok sejtetni engednék. Átlagot végül is úgy számol az ember, hogy összeadja az értékeket és elosztja az elemek számával: valami mindig kevesebb lesz, mint az átlag, akkor is, ha közben az összes érték növekedett. És valóban, abszolút számokban Görögország is jelentős javulást tapasztalt, csak éppen nem olyan jelentőset, mint amennyit időközben a többi tagállam fejlődött. Márpedig arra legalábbis elméletileg van lehetőség, hogy a szegényebb országok is mind elérjék az EU-átlagot, ha gyorsabban fejlődnek, mint a gazdag tagállamok, és így csökken a köztük levő különbség. Mi tehát az írek relatív sikerének a titka? Egyik oka a magyarországihoz hasonlóan kiemelkedően magas arányú külföldi befektetés, ami a mindössze 3 milliós lakosú országban hamar megmutatja a hatását. Fontosabb ennél, hogy az EU-támogatásokat hatékonyan adminisztrálták és jórészt időtálló programokba fektették be, mint például az infrastruktúra javítása. A tanulság az, hogy a támogatás, akármennyi is jut nekünk a végén, nem ér sokat, ha nem tudjuk vagy akarjuk kellőképpen felhasználni. Bármekkora is a kísértés, hogy egy folyamat végeredményeként fogjuk fel a tagsági meghívót, a folyamat még csak most kezdődött el!
A mindenkori kormány felelőssége, hogy integrációérettségünk javulását elősegítse, s az elénk táruló lehetőségeket a lehető legjobban használja ki. Az EU az eddigi gyakorlat és a nyilatkozatok alapján is nemcsak megengedi, hanem el is várja az érdemi tárgyalásokat és az aktív hozzáállást a tagjelöltektől és a tagoktól egyaránt. Amint a dán újság, a Berlingske Tidende idézte A. Fogh Rasmussent, a soros EU-elnököt: „A valódi tárgyalásokat mindennél többre tartom. A tagjelölteknek nem kell egy »ha így nem jó, fel is út, le is út« ultimátumtól tartaniuk.”

A szerző politológus, közgazdász