Emlékek a Melnyikov utcából

Lassan oldódik a feszültség a moszkvai túszdráma után. A tragédia szenvedő alanyai, szemtanúi emlékezve idézik vissza a kritikus órákat, a közvéleménnyel együtt utólag keresve a választ a korábban titokban maradt részletekre, a máig nyitott kérdésekre. Az elmondottakból a hatóságok is levonhatják a tanulságokat, hiszen egyáltalán nem kizárt, hogy a csecsenek újabb hasonló akciókkal próbálkoznak.

Natasa Szalina ír táncot tanulni járt a Melnyikov utcai kultúrközpontban. A 16 éves lány a túszejtés idején társaival az emeleten gyakorolt, s a zenétől nem is hallották a lövéseket. Egyszer csak két férfi jelent meg, s a színházterembe kísérte őket. Ott a 17. sorban ültek, s folyamatosan egy magát Marijának nevező csecsen asszony volt mellettük. „Nem kiabált, jól bánt velünk, adott csokit és vizet. Sokat beszélt, legtöbbször a csecsenföldi állapotokról, arról, hogy ölték meg a hozzátartozóit, s milyen nehéz neki” – idézte fel a Moszkovszkije Novosztyinak a rabság hosszú óráit Natasa, aki korábban – mint bevallotta – soha nem hallott ezekről a dolgokról. Nem féltek, s Marija azzal nyugtatta őket, hogy ők, a túszszedők ugyan meghalnak, a többieket azonban meg fogják menteni.
Azon a szombat reggelen érezték, hogy közeledik az ostrom. Minden azzal kezdődött, hogy a terembe berohant egy túsz férfi, állítólag a fiát kereste. Megsebesítették, s hívták a Vöröskeresztet. Movszar Barajev ekkor mindenkit figyelmeztett, hogy ne mozduljon, nemsokára kezdődik a tűzijáték. Ekkor – mint Natasa emlékezett – egy másik férfi rohant előre a hátsó sorokból a terem közepén lévő robbanószer irányába. Az egyik maszkos nő rögtön tüzelt, de egy másik férfit és egy nőt talált el. Azonnal meghaltak. Kaotikus lövöldözés kezdődött, s néhány perc múlva már kintről is hallották a fegyverropogást. Tényleg megkezdődött a roham. Natasa semmiféle gázt nem érzett, csak amikor jó félóra múlva feleszmélt, azt látta, hogy a barátnője s többen is mintha aludnának mellette. Ekkor egy katonaruhás férfi állt meg mellette, s megnyugtatta: „Kész, induljunk, a háború befejeződött!”
A kórházban mindenki tanácstalanul rohangált, egymást kérdezgette orvos és egyenruhás, majd Natasa szerint úgy fél óra múlva hoztak valami gyógyszert, s beadták neki is. Az evakuálás valóban meglehetős zűrzavar közepette zajlott. Az épület megostromlásáról állítólag csak percekkel annak megindulása előtt értesültek a kórházak. A 458 mentős brigád sem igazán tudta, mit is kell tennie, a csapat fele nem orvos, csak felcser volt.
A körzetben aznap éjjel ügyeletben lévő Nyikolaj Sztyepcsenkovnak helyén volt a szíve és az esze is. Először éjfél körül kellett helytállnia, amikor a már említett első lövöldözés két sebesültjét társával hozták ki az épületből, közülük az egyiket holtan. Ha lehet, még nehezebb dolguk volt reggel hat után. Mint a mentős az Izvesztyijának megerősítette, sokan nem tudták, mit is tegyenek. Pedig a dolog egyértelmű volt, hiszen a gázmérgezettek ugyanolyan tüneteket mutattak, mint akik túladagolták a kábítószert. Zihálva kapkodták a levegőt. Mint mondja, az ellenanyag kéznél volt, s vagy húsz embernek be is adták. Ők biztosan túlélték a tragédiát. A tapasztalt Sztyepcsenkov az ájult túszokat kétségbeesetten a buszok felé cipelő kommandósoknak is szólt, hogy álljanak meg, injekció nélkül ne menjenek tovább, hiszen anélkül a betegek nem bírják ki a kórházig. Nem mindenki hallhatta ezt a figyelmeztetést, mert többen már a klinikai halál állapotában érkeztek a kórházba.