Emlékezés és gyanakvás

Be volt kerítve a Kerepesi temető 56-os parcellája. Nem dróttal, deszkapalánkkal: eleven emberekkel. November 4-én fél tizenkettőkor egy civil ruhás férfi odalépett hozzám, s megkérdezte, miért vagyok ott, mit irkálok a füzetembe?
Mit mondhattam volna neki? Értené, hogy azért jegyzetelek, mert szeretném megállítani a közemlékezet romlását? Mert ebben a sírkertben, a nemzeti panteonban még mindig az a betonbunker hirdeti a legnagyobb betűkkel, mire ment itt ki a játék ötven éven át, amin ez áll: A kommunizmusért éltek… Ők a város felől, a betonbunkerből kiszorult munkásmozgalmi halottak jobbról, az eleven rendőrök csapata balról fogja körül az ’56-osok parcelláját.
Gyászoló senki? De. Egy idős asszony közeledik, fehér szegfű van a kezében. Megáll a parcella közepén, a tizenkét vörös márvány sírkő előtt. Dátumokat véstek mindbe. Október 23-tól november 3-ig a kövek tetején kereszt van. A november negyedikein nincsen.
– Másfél éves fiamat vesztettem el november ötödikén – mondja az asszony. – Egy orosz akna vágódott be a konyhába, s a repeszek György fiamat találták el. Ölben szaladtam vele a kórházba, már későn. Itt volt eltemetve, de felszólítottak, hogy vigyem el. Sajnálom, hogy átvittem a köztemetőbe. Itt lehetne az elesettek között.
Odamegy a zászlórúdhoz, melyre vízhatlan műanyag dossziéban Buda Ferenc versét függesztette valaki. A Csend sorai a lap bal oldalán, egy gyászszalag és a magyar zászló a jobb oldalon. Szép vers, mondja az asszony, csak úgy maga elé. Aztán felveti a fejét: jöhetne ránk jobb idő. A választások óta egyfolytában didergek.
Elköszönök, olvasni kezdem a sírköveken a sok nevet. Az idősebb és a fiatalabb Szilágyi Sándorné egy napon haltak meg: november 5-én. Épp azt írom noteszembe, hogy a fiatalabb ugyanakkor született, mint anyám, mikor két civil toppan elém. Egyikük rág valamit. Igazolványt mutatnak, és kérik, nyissam ki a táskám. Csak a walkman érdekli őket, a fülhallgatónak drótja van, és az fölöttébb gyanús. Pedig sokkal veszélyesebb holmit rejt a táska. Zsolnay Imre könyvét: Bizánctól a bolsevizmusig. Ezt olvastam a vonaton, hogy ráhangoljam magam a napra.
A 215. oldalon idézet Zrínyitől, a költő-hadvezértől. Ezt írja az oroszokról: „Az ő országuk messze, az ő népük goromba, az hadakozásuk semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájuk ostoba, birodalmuk Tirannus; kinek kelljen hát az ő segítségük.” Voltak és vannak. Azok, akiknek lelke és szelleme ott iskolázódott. Akik azokat szolgálták, és újra készülnek nagy boltot kötni velük. A táskakutatók elköszönnek. Ebből a temetőből mára elég.
Menjünk inkább az új köztemetőbe. A 301-es parcellához. Esik a hó, borzongató hideg van. A parcellához még kocsival is hosszú az út, gyalog pedig fél óra. Lehet gondolkodni az úton, honnan jöttünk, kik vagyunk, s hová megyünk. Talán tízen lehetünk, mikor megérkezem, ez mégis több, mint a sok tucat felvigyázó a Kerepesiben. Az államelnök koszorúzásának zavartalanságát óvják, mentegette őket a temető illetékese. Ugyan miféle zavartól tartanak? Másról van szó. Arról, amiről Wittner Mária az új köztemetőben beszél.
– Ott hátul, a kerítés közelében van eltemetve Tóth Ilonka védője, Kardos doktor. Mikor megtudta, hogy Ilonát felakasztották, infarktust kapott, és meghalt. Lánya, Judit öngyilkos lett, amiben része van annak, hogy apját mind a mai napig nem rehabilitálták. Mondja meg nekem, miféle világban élünk, ahol erre ez a tizenkét év nem volt elég?
Kezében a virág megremeg. Az indulattól.
– A körmös Bauer tagja maradhatott az ügyvédi munkaközösségnek, Kardos Jánost viszont eltakarították. Hány semmisségi törvény kell még, hogy megkapja az erkölcsi elégtételt?
Egy magas férfi von félre, Németh Bálintnak hívják. Kevésen múlt, hogy megúszta a halált.
– Látta, hogy a márványtábláról egy nevet lecsiszoltak? Márász Sándoré volt. Pufajkásként járta a várost, zabráló házkutatásokat tartott. Ilyen alkalmakkor minden további nélkül fejbe lőtte áldozatait. Egy alkalommal elnézte a címet, és egy kommunistát lőtt le. Őt is felakasztották ’59-ben, s mivel az aktája közé keveredett a miénknek, azt hitték, szintén áldozat. Már kétszer eltávolítottuk a sírkövét, mindannyiszor visszaállították. Két éve aztán eltűnt.
Lábam előtt Brusznyai Árpád sírköve. Ő az, akinek halálos ítéletéért a veszprémi párttitkár, Papp János Pesten kilincselt. Kevesellte, hogy csak hét évre ítélték. Felakasszuk, Papp elvtárs? Rendben. És a kitűnő tanárembert felakasztották.
A sír előtt, aki utoljára szabadult az ’56-osok közül: Kovács Zoltán áll. – A Schmidt-kastélynál harcoltam. Hetvenegyben jöttem ki. Ha van ideje, nézze meg délután a filmet, amit rólunk készítettek.
Wittner Mária megérinti a karom.
– Ott, a tizenkilences sor végén van a Csita sírja. Szente Istvánnak hívták. A fiával, Károllyal karácsony este akasztották fel, s akkor közölték a hírt a feleségével. Ezt kapta karácsonyi ajándékul. Micsoda ördögi dolog! S ezek akarják, hogy bocsássak meg nekik – parancsszóra? Nem. Nemrég eljött hozzám egy ember, nem emlékszem már a nevére, talán Nagy Árpád volt. Azt mondta, megkövet azért, ami ’56-ban történt velem. Hogy ott kellett várnom a siralomházban, mikor következem. Így igen. Így lehet. Másként soha.
Lehajol, Havrilla Béláné Sticher Katalin sírjára teszi virágját. – Huszonhét éves volt, mikor kivégezték. Én élek, s nem felejtek. És most bocsásson meg, de mennem kell. Koszorút viszek Tóth Ilonka szobrához.
Hazafelé a kocsiban Rácz Sándort hallgatom. A munkástanácsok vezetője november 4-e hajnalán a Fehérvári úti Beloiannisz-gyár tetejéről figyelte az orosz torkolattüzeket. – Mikor láttam, hogyan lövik az alvó, vasárnapi várost, elsírtam magam.
Én pedig kikapcsoltam a rádiót.
***
November 4-e a hazaárulás napja. Október 23-a az igazság napja, november 4-e viszont a hazugságé és a hazaárulásé – fogalmazott emlékbeszédében Deutsch Tamás, a Fidesz alelnöke tegnap a Terror Háza Múzeumban. Utalt arra, hogy 1956-ban ugyanezen a napon voltak olyan magyarok, akik elárulták honfitársaikat, nemzetüket és az országot. – A történelem hazugságai soha nem válnak igazsággá, akkor sem, ha egy katonai nagyhatalom áll mögöttük, vagy ha sokan szavaznak rájuk – hangoztatta a politikus. Deutsch Tamás arról is szólt: a XX. század legnagyobb hazugságának, a szocializmusnak rengeteg áldozata volt, és november 4-én az ő emlékükre égnek a mécsesek. Ugyanakkor hozzátette: a szocializmus ikertestvére, a nemzetiszocializmus szintén százezreket juttatott a halálba, és milliók szomorúságát okozta. – Akkor tudjuk megnyerni a XXI. századot, ha e két hazugságot képesek leszünk elutasítani, túllépni rajtuk – fogalmazott a fideszes politikus. (K. F.)