Én nem tudom...

Én nem tudom, van-e valóságos képünk az ország jelenlegi helyzetéről és jellegéről, az itt élő népesség különböző csoportjainak szokásairól, érzelmeiről, mentális állapotáról, erkölcseiről, létmódjáról. Természetesen készülnek szociológiai felmérések, sokkal több, mint annak előtte, számos intézet kutatja a „közvéleményt”, számos tévécsatorna vizslatja a „tényeket”, megjelent a „valóságshow”, úgynevezett nyomozóriporterek tárnak elénk különböző borzalmakat és extremitásokat, miközben újságjaink szinte ontják az információt. Én mégis úgy érzem, mintha egy körülhatárolt, bizonyos erők és tendenciák által gondosan lezárt térségben élnénk.
Egyáltalán nem látom a „való világot”, sem a nagy-, sem a kistestvér szemén át. Minden művi, minden kreált, minden erőltetett, amit a média elénk tár. Érzem a manipulatív szándékot ott is, ahol általában az úgynevezett egyszerű emberek semmit sem vesznek észre. Nem mintha én túlságosan bonyolult volnék, de szinte mindenben látom a politikai hátsó szándékot, az inkorrekt ideológiai sugalmat, már-már attól tartok, hogy a „hírek” a legjobb pártkatonák.
Ha a való világot nem is, de a magyar médiát többé-kevésbé ismerem, hiszen több mint negyven éve benne élek. Mondok valami furcsát: a hírlapírók legjavát a mélyszocializmus idején jobban izgatta és érdekelte a valóság, mint a mai újságírókat. Akkor a hírközlést a hatalom, a Párt korlátozta és befolyásolta, most pedig valami idegen, meghatározhatatlan, az igazságot kerülni látszó, de sokszorosan hazug törekvés uralkodik, amely nem tükrözni, hanem mindenáron befolyásolni akar. Tehát a Párt szelleme és ez a szellem lényegében nem különbözik. Az olvasó, néző és hallgató mindig valamely külső erőnek kiszolgáltatott. Olvastam egy riportot az általam nagyon nem szeretett Magyar Hírlapban. Scipiades Erzsébet írta, olyan megjelenítő készséggel és empátiával, amit viszont szeretek, mivel képes arra, hogy a tőlem távol lévő valóságot közel hozza hozzám. A riport arról az esetről szól, amelyet a ténybanditák már-már kiszipolyoztak: hogy egy vidéki nevelőotthonban két serdülőkorú fiú „megerőszakolt” egy hatéves kislányt. Az írás egy olyan szomorú világot tárt fel előttem, amelyben a szexuális bűncselekmény valójában nem szenzáció, s az áldozat iránt érzett szánalmunk nem zárja ki a tettesek iránti riadt szánakozást. Scipiades írásából a beleérző képességgel bíró olvasó megtudhatja, mi is történt ott valójában, sőt rádöbbenhet arra, milyen közeg és milyen lét az, ahol ilyesmi megtörténhet. A riport nem formál véleményt, a szenzációt a szánalmas valóság körébe vonja.
Azt kell mondanom: szakmai értelemben is ilyen az igazi riport.
S az ilyen jellegű riport sajnálatos módon eltűnt a magyar médiából. Helyébe a szenzációhajhászás lépett. Ebben a kereskedelmi tévék járnak az élen, a botrány és extremitás elejét veszi a hitelességnek. A nézettségi mutatók ettől dagadnak. Az újságokban pedig szociográfiai, irodalmi igénnyel megírt, érdekes riportot elvétve találni csak. A Miért van ez így? kérdésre adott válasz talán egészen egyszerű: sokkal könnyebb kapásból rúgni egyet az Orbán-kormány hajdanvolt tettein, vagy a rasszizmuson, vagy a tolerancia hiányán, mint száz kilométereket utazni, empátiával, de szenzációéhség nélkül faggatni embereket egy megtörtént esemény hátteréről, s a tapasztalatokról érzékletesen beszámolni. Mindehhez persze nemcsak jó szándék, hanem tehetség is szükségeltetik.
A riport, amelyről beszéltem, örvendetes kivétel. És most eszembe jut: a hatvanéves Ruffy Péterrel és Baróti Gézával hét hét után jártuk Magyarországot.
Hogy jobban ismertük-e, mint a mai politikaorientált hírlapírók a mostanit, én nem tudom… Hogy a cikk szerzője vagy a felmérést végző szociológus előítéletes-e egy icipicit, én nem tudom…