Gyűjtőpontok

Gondoltam-e volna? Nem. Nem én. Sohase gondoltam volna, hogy a gyümölcscímke amúgy gyűjthető. Tudják, miről beszélek? A kis, többnyire arany- vagy ezüstszínű címkéről, mely az importbanánon meg -narancson díszlik. Hogy a szalvéta igen, hogy a bélyeg igen, hogy a gyufacímke igen, legtöbbünk sejti, de hogy a gyümölcscímke is gyűjthető, nos, az a nagyobb közönség előtt valószínűleg csak egy nagy kereskedelmi televízió magazinműsora által lett nyilvánvaló. Tétetett közhírré. A hatmilliárd értelmes ember, a hatmilliárd homo sapiens közül vagy ötszáz akad, aki erre a dologra érzékeny. Kinek sorsa s végzete a gyümölcscímke. Kik számára ily alakban értékesül meg a világ. A lisztérzékenyek többen vannak, sebaj. Passz, mondod. Passzió, mondják. Angolul hobby. Szenvedélybetegség, egyesek szerint. Gyűjtőszenvedély. S máris másképp tekintesz egy szépségtapaszos banánra. Eleddig megrekedtél a banán szintjén, most viszont a banán pedigréjére vagy kíváncsi.
A kérdés, miért él az ember: megkerülhetetlennek tűnik. A kérdés, miért halmoz, miért gyűjt az ember: megkerülhetőnek tűnik. Esetlegesnek. Akcidentálisnak. Mellékesnek. Futott még. A luxus hagymázos gőzölésinek. Pedig hát aki az első gyermekkori miértkorszak után eljut a másodikig, s képes ismét, immár felnőtt fővel maga felé görbíteni a kérdőjelet, az előbb-utóbb belefut egy halomba.
Régóta kérdezik a bölcsek, hogy az emberi léthez miért kell annyi minden. Annyi, úgymond, fölösleges dolog. József Attila szelleme, hol mint buddhista, hol mint krisnaista – ha van buddhista, miért nincs krisnaista, csak Krisna-hívő? –, hol mint keresztény szerzetes, ott kísért fölöttünk a kezdetek óta: valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, s elégetni mindent, ami ócska. Szálljon a léghajó, repüljön a ballaszt. Ki nem vágyott volna már legalább egyszer szakrálisan egy nagy lomtalanításra? Szabadulni a tárgyaktól. A kacatoktól. Ha személyiségünk korona, miért öltözködik folyvást a király? Szent Ferenc és a tanyasi Robinson ugyanarról fantáziál: embernek maradni tárgyi segédanyag nélkül. Embernek lenni liliomul. Mint a mezők lilioma. De jaj, Liliomfynál messzebbre nem jutottunk…
Csöngettek. Újságért jön három fiú. Egyfajta betlehemezés ez, gyűjteni a papírt a MÉH-be. Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded. Papírgyűjtés. Gyűjts a szegények javára. Kövér malac, konvertibilis forint. Az ellenőrzőben jópontok gyűlnek. Piros pontok. Szent Péter esernyőjén esőcseppek. Jó kisfiú vagy? Punktum. Mire gyűjtesz? Pestre, pipáért hazamegyek dohányért. Kocsira, házra, summa summarum. A művek is gyűlnek. Lenin-összes. Egy polcon el se fér. Mit sem ér. De legalább együtt a bajban. A lencse szintúgy szenvedélybeteg: fényt gyűjt. A foglyok is gyűlnek. Gyűjtőfogház. Pedig hát, ha valaki megkérdezhette, hogy mire való egy csecsemő, akkor azt is felvethetjük, hogy minek annyi fogoly?
Állítólag egy átlagos háztartásban mintegy tízezer tárgy található. Első blikkre nem látod, hogy mennyi az annyi, de összeadva istenuccse, kijön a szám.
Most persze oda kellene konkludálnom, a fentebb egyszer már megidézett bölcsek kegyelméből, s a természetérzékeny Sebeők János által vezéreltetve, hogy: pfuj! Hogy vesszen a fogyasztói társadalom. Hogy az annyi sok, az ennyi bőven elég. De a szociális érzékenységű Sebeők János nem engedi. Könnyű egy hátizsáknyi létről elmélkedni a meleg szobában, de nehéz meleg szobáról ábrándozni egy hátizsáknyi létben.
Ha egyetemes érvényű volna az, ami úgy tűnik, igaz, akkor a legboldogabb emberek a hajléktalanok. A Deák téri hajléktalanok üdvös kevesére tekintve viszont az a benyomásom, hogy igenis, az emberi teljességhez valamiképp elengedhetetlenül fontos a tárgyi segédanyag.
Nincs meztelen tudat. Az ember mint program tárgyi segédanyag nélkül nem megvalósítható. A primitív társadalmak is az állatit messze túlhaladó módon tárgyiasultak, s mint ilyenek, semmiképp sem szolgálhatnak ontológiai szempontból követendő példa gyanánt. A Mickey Mouse és a pietá egyképp tárgy. Értékeink tárgy által hordozottak, s ennek csak legkirívóbb esete a műtárgy. Szent Ferenc maga teljes lemondásról beszélt, javait odavetette a szegénynek, de a ferences rend kegytárgyak és könyvek tömegével rendelkezik. Pedig hát a kegytárgy és a könyv is tárgy. S a közgyűjtemény is gyűjtemény. Gyümölcscímkék, mackók, Picasso, Cezanne, Gauguin.
Itt egy nagy probléma rejlik, mely az ökológiai válság által csak még inkább kisarkosult. Éspedig a Heidegger felvetette probléma. Miért van inkább a lét, mint a semmi? S ha van a lét, akkor a lét fizikájában a folyamatok miért a minimális hatás elvét „vallják”? Teológiai nyelvre lefordítva ugyanez a kérdés így hangzik: ha Isten mindenható, tehát önmagának elég, akkor miért teremtett? Istenhez, a tiszta szellemihez képest a materalizált világ éppúgy „fölösleges fényűzés”, mint a tiszta tudathoz és az eszményi szegénységhez képest a fogyasztói civilizáció. Emberként eltöltött mindennapjaink ilyképp a teremtés érthetetlenségének allegóriái. Szemek a láncban. S a rózsafüzér pereg.