Kilépés a kényszerzubbonyból

Wolfgang Schüssel osztrák kancellár Néppártja (ÖVP) hatalmas győzelmet aratott Ausztriában. Az a Schüssel, akit néhány éve még a páriák sorsára ítélt a Szocialista Internacionálé európai tagozata. A második világháború óta nem volt még demokratikus kormányon ilyen példátlan mértékű nemzetközi nyomás: egy csaknem kontinensnyi országcsoport vonta kétségbe egy kis állam polgárainak szuverén döntési jogát. Az Európai Unió tagországainak nagy részét akkor még szociáldemokrata kormányok uralták, így álláspontjuk kvázi EU-álláspontnak is tűnt (nem volt az). A külső nyomás belülről is támogatást kapott (és fordítva): mindennapos utcai akciók, szakszervezeti erődemonstrációk, a baloldali és liberális lapok démonizáló sajtókampánya „köszöntötte” a hivatalba lépő jobboldali koalíciót. És mindezt miért? Mert Schüssel bevonta a kormányzásba a választások második helyezettjét, a Szabadságpártot (FPÖ), amelynek extravagáns vezetője néhány korábbi nyilatkozatával alaposan felborzolta a kedélyeket. Haider volt az a szélsőjobboldali rémalak, akit már jó előre úgy festettek le, mint Ausztria jövendő kancellárját, és akinek éppen Schüssel egyengeti az útját a hatalomba. Jó lesz tehát vigyázni… – mondták.
Ehhez képest mi történt? Maga Haider rövid idő alatt kiszorult a központi hatalomból (kormánytag sose lett, a pártelnökségről is hamar le kellett mondania), a kormányzati munkába bevont szabadságpárti politikusokról pedig hamar kiderült: minden tekintetben européer konzervatívok, pénzügyminiszterük pedig (gazdasági értelemben) egyenesen mintaliberális. A gazdaság elkerülte a fenyegető recessziót, az ország kezdett kikecmeregni a korábbi nagykoalíció által teremtett, ingoványos társadalmi viszonyokból. A nemzetközi megfigyelők nagyítóval keresték ugyan a jogállamiságot fenyegető történéseket, de végül dolguk végezetlenül távoztak. Időközben Haider, ha nem is formálisan, de visszavette a Szabadságpárt vezetését, szembefordulva saját pártjának minisztereivel is. Az FPÖ ezek után a Haider által kierőszakolt, idő előtti választáson történelmének legnagyobb bukását könyvelhette el, miközben a Néppárt 36 év óta legjobb eredményét érte el. Megvonhatjuk a mérleget: míg az időtlen hosszúságúnak tűnő, szocdemek (SPÖ) által uralt nagykoalíciós kormányzat megállíthatatlanul hozta fel a radikálisan populista FPÖ-t, addig a pártot a kormányzati munkába taktikusan bevonó jobboldali politika elapasztotta bázisát. Ha az FPÖ tényleg a demokráciát fenyegette, akkor ki tette a nagyobb szolgálatot Ausztriának, az SPÖ vagy az ÖVP? Az FPÖ-re leadott protestszavazatok egyből értelmes voksokká változtak át, mihelyt a klasszikusan jobboldali Néppárt hiteles alternatívát tudott felmutatni, megszabadulván a nagykoalíció nem túl dicsőséges emlékétől.
A balliberális nagykönyv szerint Schüssel bukásának törvényszerűen be kellett volna következnie, hiszen „kezet fogott a szélsőjobbal”, és ezt sem „az” EU, sem a „haladó” értelmiség, sem a „szervezett” munkásság (értsd: a jól fizetett szakszervezeti nómenklatúra), sem a „mértékadó” média nem tolerálhatja. Nem ez történt, sőt. Ami persze nem jelenti azt, hogy a siker záloga csak a jobbközép és a radikális jobboldal összefogása lehet. Ellenpéldaként lehet említeni Chirac francia elnököt, aki úgy tarolt a választásokon pártjával, hogy hermetikusan zárt a szélsőjobb felé. De éppen ez a két ellentétes, ám egyaránt sikeres stratégia mutatja, hogy a radikális jobboldalhoz fűződő viszony jellege nem perdöntő a győzelemben.
Hazánkban két válfaja alakult ki a jobboldali szélsőséggel való riogatásnak. Egyrészt az aktuálisan legerősebb jobboldali erőt (’94-ig az MDF-et, ’98 óta a Fideszt) próbálják összemosni valamely létező, szélsőjobboldali szervezettel, amelyet a nemzetre leselkedő legnagyobb fenyegetésként, az emberiség és az európai eszme megátalkodott ellenségeiként festenek le. Ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor magát a vezető jobboldali pártot kiáltják ki szélsőségesnek. Az emiatt kialakuló hamis – mert manipulált – szégyenérzet és megfelelési kényszer elvezethet a baloldal által olyannyira kedvelt rituáléhoz, az „elhatárolósdihoz”. Szintén erre vezethető vissza, hogy a polgári oldal háza táján gyakran újul ki a vita arról, hogy a siker érdekében mérsékelt vagy radikális politikát kellene-e folytatnia. A baloldali sajtó persze örömmel ad teret az efféle (nagyrészt általa gerjesztett) vitának, kijelölve az aktuális „jó” (mérsékelt) és „rossz” (radikális) szereplőket. Az MSZP és az SZDSZ értelmisége immár tizenöt éve (az MDF megalakulása óta) eredményesen tematizálja a közbeszédet a jobboldal felől érkező szélsőség rémképével, miközben sikerrel bagatellizálja a szélsőbalos átfedések jelentőségét. Ki emlékszik olyanra, hogy a baloldalon bármikor is sikerült volna vitát gerjeszteni arról, ki számít szélsőségesnek, és ki nem? Vajon hányszor sikerült elhatárolódásra késztetni az MSZP centrumát akár a kádárista Munkáspárttól, akár saját pártjának balszélétől?
A baloldal részéről következetesen végigvitt, koherens stratégiáról van szó. A siker garantált: ha megszületik az elhatárolódás, a szavazóbázis megosztása máris megtörtént, ha nem, lehet riogatni a szélsőségesség rémével. Az összemosásnak ráadásul nem akadálya az elhatárolódás sem, hiszen az alapvetően irracionális félelemkeltést nem lehet racionális állításokkal ellensúlyozni. A „mérsékeltség vagy radikalizmus” alternatívájából a jobboldal vezető ereje csak roszszul jöhet ki. Amennyiben látványosan középre húzódik azáltal, hogy rendre elhatárolódik a nemzeti radikalizmustól, saját szavazóbázisának egy részét hagyja leszalámizni. Ha viszont eredményesen mossák egybe a szélsőségesnek nevezett erőkkel, a középpárti szavazókat riaszthatja el magától. Csapdahelyzet a javából: mindkét forgatókönyv tartalmaz olyan mértékű szavazatveszteséget, amely tartósan megakadályozhatja a jobboldal választási győzelmét. A mérsékeltség kontra radikalizmus napirenden tartása a baloldal egyik legeredményesebb fegyvere a jobboldallal szemben. Ugyanakkor vegyük észre: ez a politika csak akkor lehet eredményes, ha a jobboldal egy része hajlandó belemenni ebbe az eleve vesztes játszmába.
A jobboldali stratégia kialakítása nem indulhat ki a „mérsékeltség vagy radikalizmus” hamis dilemmájából. A polgári oldalnak – ha valaha is győzni akar – ki kell lépnie a tematizációs kényszerzubbonyból. Olyan módon kell önazonosságát meghatároznia, hogy azzal kapcsolatban értelmetlen legyen feltenni a „mérsékelt vagy radikális” kérdést. Ehhez többek közt arra is szükség van, hogy a jobboldal identitása kevésbé legyen ideológiai vagy historizáló jellegű, és a keresztény morált se szellemi bunkósbotként használják. Legyenek a jobboldal hagyományos értékei olyan biztos fundamentumok, amelyre bármikor sikerrel tud építkezni, és amelyeket mindig is hitelesebben fog képviselni a baloldalnál, de nem ezek hangos deklarálása a cél. Ezzel ugyanis csak a stabil jobboldali szavazóréteget lehet megcélozni, ami kevés a győzelemhez. Ugyanez a retorika a bizonytalanok körében a szándékolttal ellentétes, elidegenítő hatású lehet. A bizonytalan pártkötődésű szavazók megnyeréséhez ugyanakkor nem valamiféle túlhangsúlyozott mérsékeltség kell, hanem pragmatikus célok markáns, népszerű, értékelvű és eredményes képviselete. Valahogy úgy, ahogy azt Schüsseltől láttuk. És akkor leperegnek még a leghisztérikusabban sulykolt vádak is.
A szerző közgazdász