Köpönyegforgatók

Ismét bizonyította a baloldal a magyar haderő külföldi bevetése körüli vitákban, hogy nem elvek, hanem aktuális érdekek vezérlik. Ha mást nem is, ezt a tanulságot már most levonhatjuk a szemünk előtt zajló szomorújátékból. Különösen így van ez, ha történelmi perspektívából vizsgáljuk magatartásukat, karrierjüket. Saját népüket elnyomó idegen hadsereg behívásával kezdték 46 éve, egy szomszédos ország megszállásához asszisztáltak 34 éve, 12 éve pedig – az idegen hatalom kivonulása előtt – nemzetközi garanciákat kértek és kaptak saját személyes biztonságukra nézve. 1956, 1968 és 1990 mind bizonyította, hogy saját hatalmuk és érdekeik elsődlegessége miatt Magyarország, a magyarság biztonságában képtelenek gondolkodni.
Köpönyegforgató mentalitásukkal sikerült elérniük, hogy már a demokrácia rövid hazai krónikája is beszámoljon néhány hátraarcukról. A legfontosabb, egyben elvtelenségüket legjobban bizonyító mozzanat 1999 májusi szereplésük, amikor felrúgták a koszovói NATO-együttműködésről szóló hatpárti megállapodást. A szövetség repülőgépeinek magyarországi állomásoztatása ellen agitáltak, médiájuk szolgai aláfestésével pedig álpacifista húrokat pengettek – tegyük hozzá, mindezt akkor, amikor a milosevicsi rezsim egymillió embert űzött el otthonaiból, s hadműveleti terveket készített a vajdasági magyarok túszul ejtésére. Ugyanezek az emberek ostorozzák most az előző kormányt, amiért az nem tett eleget NATO-vállalásainak, s alighanem ugyanők fognak távoli bevetésre felkészületlen, nem megfelelően felszerelt magyar katonákat küldeni. Azok beszélnek most a haderő állapota miatt megkötött kezű diplomáciáról, akik néhány éve revíziós álmokkal vádolták azokat, akik felhívták a figyelmet a haderő szerepére a magyar külpolitikában. S talán legszomorúbb módon az a „szakértői” holdudvar támasztja alá érvelésüket, amely néhány éve a magyar biztonságpolitikáról szóló tanulmányaiból még kihagyta a honvédséget mint tényezőt.
Arról, hogy az előző kormány történelmi mértékű illetményemelést vezetett be, megkezdődött a honvédségi életkörülmény-javító program, persze nem ejtenek szót, márpedig ezek nélkül sem területvédelemben, sem globálisan bevethető csapatokról nem lehet szó. Annak aligha lehet értelme, hogy néhány tucat katona több százmilliós költségen Kabulban parolázzon, miközben az itthon maradók nyekergő sodronyágyukról a málló vakolatot figyelik a nőtlentisztin.
Mindazonáltal a felsoroltakon cseppet sem lepődik meg a következetes megfigyelő. Inkább azon tűnődik, miért most ez a hirtelen felzúdulás. A jobboldali elit nemzetközi lejáratásának újabb mozzanatát látjuk? Vagy előre gondolkodnak, és a NATO jövőbeli bírálatait igyekszenek áthárítani elődeikre, legalább négy évig? Ebből is csak az tűnik ki, hogy ők azok, akik képtelenek a mindenkori Magyarországban és annak érdekeiben gondolkodni. Juhász Ferenc jelenlegi honvédelmi miniszter ezért nem akarja magára venni a bírálatokat, bár teljesen egyértelmű, hogy immár ő a felelős értük – már csak a „múlt felett nincs hatalmunk” logikai alapvetés szerint is.
A nemzetben gondolkodóknak a jelenlegi helyzetben ismét csak a tanulságokat kell levonniuk – és persze el kell gondolkodniuk, mit tehetne a Magyar Honvédség a magyar biztonság érdekében a jövőben, a minden bizonnyal ismét elkövetkező kormányzati felelősségvállalás esetén. Először is komolyan kell venni, mert sokpólusú világunkban a haderő még mindig a sikeres diplomácia egyik alappillére – egy közepes nagyságú, tízmilliós ország és tizenötmilliós nemzet számára különösen az.