Milyen a magyar nyelvművelés?

A közönség egy része azt mondja, hogy túl enyhe, „langymeleg”. A közönség másik része nem is tudja, hogy eszik-e vagy isszák. Ahogy a mai magyar irodalomról, művészetről, tudományról, környezetvédelemről se nagyon tudja.
A szakmai, vagyis nyelvészi közönség egyik része azt mondja, hogy a magyar nyelvművelés elavult, múlt vagy múlt-múlt századi, tudománytalan, vállalhatatlan, sőt egyenesen káros, mert nyelvi türelmetlenséget terjeszt, amellyel embereket kommunikációs zavarba hajszol, nyelvváltozatokat leértékel, kirekeszt. A nyelvtudós, a nyelvész nem nyelvművelő, a nyelvművelő nem nyelvész! Ezzel a kijelentéssel természetesen a nyelvművelés is ki lesz rekesztve: a nyelvtudományból legalábbis.
Én sem gondolom, hogy a tömegkommunikációs eszközökben elhangzó, nyelvről szóló műsorok a nyelvtudomány részei. Többségük azonban a nyelvtudomány alapvető elveinek ismeretében fogant. Van tehát tudományos nyelvművelés, nyelvművelés-elmélet, amely a nyelvpolitika, nyelvi tervezés, nyelvstratégia, nyelv(tan)oktatás, alkalmazott nyelvészet mezőjében helyezhető el. A magyar nyelvművelés egyúttal a nyelvtudomány kiterjesztése, kommunikálása. Ha pedig nyelvhasználatra való hatásnak fogom föl, csaknem ötszáz éves története van. Nyelvtanírók, szótárszerzők, írók, művészek, fordítók, természet- és társadalomtudósok stb. képviselték. Az ötszáz év alatt természetesen sokat változott. Tény, hogy a nyelvi kultúra ápolásának tudata mélyen benne él a közösségben.
A nyelvművelők sokszor leírták, hogy a tevékenységük az igényes(ebb) nyelvhasználatra, a jobb stílusra, a hatékony kommunikációra, a választékra stb. való törekvést szolgálja. Ezt többnyire jó szövegek bemutatásával, nyelvi ismeretterjesztéssel („pozitív nyelvművelés”) érik el. Máskor idézik az igényes köznyelv szempontjából helytelennek ítélt szövegeket is – mert a hibák felismerése segítheti azok elkerülését („negatív példákat bemutató nyelvművelés”). A hibák java része rendszerint a hivatali-hivataloskodó, mozgalmi, nyilvános nyelvhasználatban születik és terjed. A nyelvművelés nem foglalkozik az élet nagyobbik részét kitevő magánéleti nyelvhasználattal. (Legföljebb tanácsot ad a gyermekek, az ifjúság családi nyelvi fejlesztéséhez.) Azonban a nyelvművelő eligazítást nyújt a köznyelvi nyelvtanban, támogatja, ösztönzi új szavak és nyelvtani formák születését és terjedését, míg másokat, ha azokra már van a hagyomány kialakította forma, korlátozni javasol. Magyar nyelvművelő az elmúlt száz évben nem beszélt a nyelvjárások ellen! Minden nyelvművelő előtt világos: a döntés a társadalomé. A társadalom fogja meghatározni a jövő magyar nyelvét, nyelvváltozatait. És ezt örömmel vagy búbánattal, de tudomásul veszi a nyelvművelő.
Mindig türelmesen, emberségesen, derűsen, empatikusan. Vannak, akik Lőrincze Lajos tevékenységét túlzottan megengedőnek gondolják, de a nyelvészeti köztudatba mélyen bevonult a tanár úr meghatározása: „emberközpontú nyelvművelés”. Nemcsak ő, de a nyelvművelők túlnyomó többsége még felrázni akaró esszében sem kívánt senkit nyelvhasználatáért megbántani, főleg nem megalázni! (Természetesen előfordulhat, hogy valaki valamin megsértődik. Ahogy megsértődünk a boltban, a buszon és a vonaton is.)
Akadnak türelmetlen nyelvművelők. Ők többnyire nem nyelvészek, hanem a nyelvi kérdések iránt érzékeny emberek. Inkább nyelvvédőknek nevezném őket. Türelmetlenek, mert azt gondolják, hogy a nyelvet ki lehet, illetve ki kell takarítani. Meg azt is gondolják, hogy egyesek akarattal teszik tönkre a nyelvet: hogy szűnjön meg, hogy ne legyen, vagy hogy csak állati makogás legyen. Ez utóbbira egyedi esetekben van ugyan példa, de tudatos ellennyelv-politikát aligha föltételezhetünk. Mi végre is? Tetten érhető tehát a türelmetlenség hangja is: nyelvújítást, takarítást, szankciókat!
A magyar nyelvművelés egésze azonban nem ilyen. Sőt nem is olyan, mint az ellennyelvművelők (társasnyelvészeknek is nevezik magukat) gondolják: vagyis a suksüközés, a nákolás, a ’természetesen hogy’ féle szerkezetkeveredés, a banbenezés helyetti babezés, az ikes ragozás, a trágárság, az idegen szavak nyelvőrei, hanem – és akkor álljon itt egy felsorolás azokból a témákból, amelyeket az utóbbi időkben fölvetettek, tárgyaltak a magyar nyelvművelők (az egyszerűség kedvéért az Édes Anyanyelvünk című folyóirat idei első számainak cikkcímeit rövidítettem le): az internetkorszak kommunikációja, tetszikelés a nyelvhasználatban, digóz vagy digózik, tegezés-magázás, a Harry Potter-fordítás magyar leleményei, Jósika–Sigray (kiejtés), tipikus helyesírási hibák, EU-nyelv, kárpátaljai nyelvjárás, új szavak, kifejezések, csángók, médianyelv, felülír, eutanáziaturizmus, idegen hatások a magyar nyelvre, paralimpia, sportnyelvünk, hangtani változások (a szó végének elnyújtása, a mondatok végének hangsúlyozása, hangsúlyeltolódás), képzavar, bánsági magyar nyelv, kommunikációs stílus, a „kettő” jelzése (paranyelv), kapcsolatteremtő mondatok, plaza-pláza, a magyar kultúra digitalizálása, új betűszimbólumok, szólások művelődéstörténeti háttere (egy bordában szőtték őket stb.), idegen szavak és esztétikum, túlbonyolított mondatok stb.
Bizony, nem találtam egyetlen suksüközést, ’természetesen hogy’-ozást…
Ha mindez a történelem szemétdombjára való, ha mindezt ki kell ebrudalni a nyelvtudományból, általában a tudományból, hát rajta! De nem árt tudni: aki az igényességgel, a választékossággal, a normativitással, a közműveltséggel szemben a minden érték relativitását, s ezzel – ki nem mondva – a választékszűkítést, az anormálist, az igénytelenséget és a műveletlenséget óhajtja vagy népszerűsíti, sőt követeli: az lenézni a szebbért, jobbért, az emelkedésért küzdő embert, megkérdőjelezi a pedagógiát és a közműveltséget, ellene van a modernizációnak, a tudás és a minőség társadalmának. Én azonban türelmes és derűs vagyok, továbbra is szívesen beszélek a nyelv szépségeiről, lehetőségeiről, változatairól, újdonságairól, valamint arról, hogy a magyar nyelv már sok mindent túlélt.