A kettétépett város

Karácsony közeledtével az emberek hajlamosak a megbocsátásra, régi és új keletű sérelmeik elfeledésére. Bensőséges, családi ünnep a Megváltó születésnapja, és aligha akad olyan ember, aki a szentestén ne nyújtana baráti jobbot haragosainak, ellenfeleinek. Mégis akad egy város Európában, ahol a másik ember gyűlölete még a szeretet ünnepét is elhomályosítja. A három évtizedes polgárháború után ocsúdó északír főváros, Belfast lakói nem felejtik régi sérelmeiket.

Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy a berlini fal leomlásával kontinensünkön örökre eltűntek az emberek között tornyosuló valóságos és lelki akadályok. Belfastban, ebben a Miskolc nagyságú városban három évtizede mesterséges építmények választják el egymástól a katolikus és protestáns polgárokat, akárcsak a ciprusi fővárosban, Nicosiában a törököket és a görögöket. A helyiek „peaceline”, azaz „békevonal” néven emlegetik a hosszú kilométereken át kanyargó, szögesdró-tokból, acélkerítésekből és téglafalból álló építményt. Arra a kérdésre, hogy miért hirdeti a békét a lakónegyedeket és magát a várost is kettészelő, helyenként tíz méter magas falrendszer, a belfastiak egyöntetűen így válaszolnak: „Mert ha ezek a falak nem állnának, már egymás torkának estünk volna.”
Az 1969 nyarán kirobbant északír polgárháború eddig 3600 áldozatot követelt, és jóllehet, az 1998-as nagypénteki megegyezés politikai értelemben lezárta a konfliktust, a kölcsönös leszámolások a mai napig folytatódnak. Az utazónak olyan érzése támad, mintha a katolikus Falls negyed zárt világában mindenki kapcsolatban állna az Ír Köztársasági Hadsereggel, a rettegett IRA-val. A köztársasági fegyveres csoport itt, a Fallsban támadt fel hamvaiból a 70-es évek elején. Nem csoda, hogy mindenfelé graffitik hirdetik a harcosok dicsőségét. Néhány lépésnyire az IRA-t „felügyelő” Sinn Fein párt központjától az 1981-es éhségsztrájk vezéralakját, Bobby Sandset glóriával ábrázoló hatalmas falrajz jelöli a negyed határát. Azon túl a gyűlölt ellenség, a protestánsok földje kezdődik. A lakónegyed nevét adó, már-már végtelen Falls Road egyik kijárata után a „senki földje” terül el, mintegy kétszáz métert kell sétálni a protestáns unionisták fellegvárába, a militáns Shankill negyedbe. Az út szétlőtt házak maradványai, beépítetlen területek, fűvel benőtt egykori épületek mellett halad el. Mindkét irányból autók száguldoznak. Nem árt az óvatosság, éppen ezért mindenki gyorsabban vezet a szükségesnél. A helyiek tudják, hogy errefelé különösen sok emberéletet oltottak ki az orvlövészek és a bombamerényletek.
Első látásra úgy tűnhet, hogy Belfast előnyére változott. A nagypénteki megegyezés óta látványos építkezések kezdődtek a városban, megjelentek a multinacionális vállalatok, sőt a békefolyamat csalhatatlan jeleként már a japán turisták is feltünedeztek. Mindez azonban csak a látszat, a felszín alatt tovább forr az ősi gyűlölet. Belfast északi részén, az Ardoyne negyedben mostanában megszaporodtak az erőszakos cselekmények. A fő gondot az okozza, hogy a két közösség nem különült el, gyakran egy utcán belül is eltérő az emberek hovatartozása. Húsz méter séta az Ardoynban – mindenfelé ír lobogó, a zöld házak ablakaiban kereszt. Húsz újabb méter lefelé az utcán – itt már a brit zászlót, a Union Jacket cibálja a szél, és az utcakövet is piros-kékre festették. És az utca végén ott az elhíresült Holy Cross leányiskola, ahol tavaly szeptemberben vad felnőttek csépeltek hét-nyolcéves kislányokat, pusztán azért, mert ír katolikusnak születtek. Nem csoda, hogy a mai napig csak szülői kísérettel járhatnak iskolába a gyerekek, minden eshetőségre készen állandó rendőri felügyelet mellett zajlanak az órák.
Miféle élet ez? És egyáltalán: mikor lesz vége az elkülönülésnek?
Erre a kérdésre a helyiek sem tudnak válaszolni. Ugyanakkor feltűnő, hogy mindkét közösségben általános derűlátás uralkodik. A rettegés évtizedei után már az is valóságos ünnep, ha az ember abban a tudatban hörpinthet fel egy pint sört kedvenc kocsmájában, hogy nem robbantják fel. Észak-Írországban ma a félelem nélküli élettel ismerkednek az emberek. De a polgárháborúnak csak akkor lesz vége, amikor a Milltown temető sírjai között, a hajógyári dokkok világában és a munkásnegyedekben megmozdul valami. Talán akkor jön el az igazi béke, amikor a katolikus özvegy kezet nyújt a protestánsak. Amikor köztársasági és unionista munkás vállvetve dolgozik majd együtt gyáruk, városuk, hazájuk gyarapodásáért. A politikai megegyezést akkor szentesítheti a hőn áhított, emberek közötti béke, amikor a Fallsban és a Shankillban élők közös erővel új házakat húznak fel a „senki földjén”, s eltüntetik a magányos grundot, az elmúlt három évtized közös szenvedéseinek jelképét. Hiszen a karácsony annyit ér, amennyi a boldogságunkból kitelik. Márpedig Észak-Írországban mindenki megtapasztalhatta, hogy boldognak lenni néha nem több, mint szabadon lélegezni.