A szociológia a társadalmat szeretné megérteni az egyén és a társadalom egymást kölcsönösen feltételező rendszereként. Ebben a szemléletben – amely persze a sok lehetséges szociológiai közelítésnek csak egyike – nem tekintjük külön-külön az egyént és a társadalmat, hiszen ezek csak egymáshoz való viszonyaikban értelmezhetők. Így például nincs tartalma a szegénységnek a gazdagság nélkül. Nincs szegény, ha nincs gazdagabb – kezdte előadását a professzor aszszony.
A szociológia központi kérdése az, hogy az egyén és a társadalom milyen módon hatnak egymásra. A tudományág úgy véli, hogy ezen kölcsönhatások során formálódnak társadalmi folyamatok, intézmények és struktúrák, amelyek viszont sok tekintetben meghatározzák a cselekvő egyének (ágensek) helyzetét, cselekvéseit, életesélyeit, azaz sorsát.
A szociológia egyszerre elméleti és tapasztalati tudomány. A szociológus elméleti konstrukciókkal, fogalmakkal vizsgálja a „tények”-et, a jelenségeket, a folyamatokat, másként nem is tudná, mit emeljen ki a valóságban gomolygó halmazokból. Ám elméleti fogalmai nem eleve adottak: ezeket – korábbi tapasztalatokra és adatokra támaszkodva – már a valóságból vonta ki megfigyeléssel, gondolkodással. Így közelít ismét a valóság folyamataihoz, tényeihez, ismét felhasználva tapasztalatait. Azaz folytatólagos oda-vissza csatolással dolgozik. A kutatásnak nem az a célja, hogy elméletet, elméleti konstrukciókat, elvont, általánosító fogalmakat alkosson. Ezek csak eszközök, habár nélkülözhetetlen eszközök a társadalmi jelenségek vizsgálatához, megértéséhez. A kutatásnál kihúzunk néhány szálat a gomolyagból, ezekből szerkesztünk valamilyen megismerési rácsot magunknak, amelyet ráhelyezünk a gomolygó valóságra. (Ennek az ismeretelméleti, úgynevezett „episztemológiai” rácsnak nemcsak két dimenziója lehet, hanem több is.)
Minden jelenségnek van története – e nélkül nem lehet a mát megérteni. (A szociológia és a történelem között nincs éles határ.) A társadalmak folytonosan változnak, miközben önmaguk maradnak. Ez az „újratermelés” végbemegy családokon, társadalmi intézményeken stb. belül, mert a cselekvő egyének, az ágensek, akik ezeket működtetik, nem tudnak egészen másképp viselkedni, mint amit az addigi történelmi tapasztalatok beléjük égettek, és mint ami az adott feltételek között egyáltalán elképzelhető. Ez a magatartás vagy stratégia a habitus, ami minden társadalmi közegben, erőtérben működik. A habitus alapján tartja természetesnek az egyetemet végzett szülő azt, hogy a gyereke is egyetemre menjen, és ezért mondhatja egy nyolc osztályt végzett falusi anya, hogy az egyetem „nem nekünk való”.
A szociológia tárgya végül is az, ami „szabad szemmel” nem jól látható, nem jól érthető, vagy félreismert. Ám nem véletlen, hogy mi az, ami nem látható, mit ismerünk félre, vagy mit tekintünk természetesnek. A „természetesség” azt jelenti, hogy valamilyen ideológia és nem közvetlen erőszak teszi elfogadhatóvá, rendben lévővé, vitathatatlanná a fennállót (a társadalom megosztottságát, a férfiuralmat, a cigányok rosszabb helyzetét, azt, hogy vannak szegények, némely családok hajléktalanságát, de egyszerűen azt is, hogy vannak a hatalommal bírók és a hatalom nélküliek). Ezeket a természetesnek tekintett nézeteket tehát nem fizikai erőszakkal kényszerítették ki. Ilyen hatása csak a hosszú „megszokásnak” vagy a meggyőzésnek, tekintélynek, manipulációnak, az úgynevezett szimbolikus erőszak különböző működésmódjainak lehet. Amit természetesként elfogadunk, abba belenyugszunk akkor is, ha igazságtalan.
A komplex társadalmak mindegyikére jellemző, hogy az anyagi és szimbolikus javak, erőforrások egyenlőtlenül oszlanak el. Az egyenlőtlenségek a hatalomhoz, a tulajdonhoz, a tudáshoz – egyáltalán, a létfenntartó javakhoz való hozzáférés lehetőségei körüli küzdelemben formálódnak. Ezek a küzdelmek különböző színtereken – Pierre Bourdieu francia szociológus, a tudomány megújítójának megfogalmazása szerint „mezőkön” – folynak látszólag vagy ténylegesen különböző tétekért vagy tőkékért (ez lehet pénz, vagyon, pozíció, hatalom, elismerés, privilégiumok stb.). Végső fokon nemcsak a különböző erőterekben, hanem az egész társadalom szintjén is számít, hogy kinek sikerült jobb helyzetet elérnie, s ki szorult ki egyik, másik vagy többféle erőforrás megszerzéséből. A különböző tétekért folyó „mezőkön” belüli harc mellett a forrásokért való küzdelem az egész társadalom szintjén a megélhetésért való küzdelmet is jelenti.
Minden társadalomban vannak erőforrások – megint csak Bourdieu fogalmát használva „tőkék” –, amelyek elosztása/eloszlása meghatározó. Ezek között a jelek szerint a legfontosabbak – mert meghatározzák a fizikai és a társadalmi életesélyeket – a politikai tőke, vagyis a hatalom; a gazdasági tőke; a tudás és információs tőke (kulturális tőke); valamint a kapcsolati vagy szimbolikus tőke.
A társadalmi dinamikát ebben a közelítésben egyrészt a javak megszerzéséért folyó küzdelem színterein, a „mezőkön” belüli, másrészt a „mezők” közötti hierarchizálásra, illetve a másik fölötti uralom megszerzésére irányuló törekvések táplálják. Ezekben a küzdelmekben vagy „játékokban” való részvétel azonban már feltételezi azt, hogy a játéktér, a „mező” valamilyen tét körül kialakul, s hogy a játékba belépőnek van valamilyen tőkéje, felkészültsége, azaz – és ez alapkérdés – hogy valamilyen hatalmat tud szembeállítani más esélyével, hatalmával szemben, még ha a végén ő lesz is a vesztes.
A „mezőkön” belüli harc mellett a forrásokért való küzdelem az egész társadalom szintjén a megélhetésért való küzdelmet jelenti. Ebben részt vesznek esélyes csoportok és olyan tömegek, amelyek nagyon kevés vagy semmilyen eszközzel, tőkével nem rendelkeznek ahhoz, hogy bármelyik játéktéren, „mezőben” a siker reményével induljanak. A tét számukra az, hogy a gazdasági, a politikai, a kulturális kisemmizés vagy megfosztás a lent maradásnak milyen szintjét, mértékét, formáját fogja jelenteni. Ezért fontosak a létfenntartó foglalkozások.
A társadalmi erőtérben, az egész társadalom szintjén alakul ki a társadalmi struktúra, s jönnek létre a sok szempontból hasonló helyzetű csoportok.
Az egyes tőkefajták (jövedelem, iskolázottság, lakás, munkakörülmény, presztízs stb.) mentén többé-kevésbé egyértelmű az egyenlőtlenségek rendezettsége: így beszélhetünk jövedelem, iskolázottság, lakáshelyzet, munkakörülmények vagy presztízs stb. szerinti rétegződésről. Ha a különböző tőkék eloszlása nem nagyon ellentmondásos, vagyis ha nem túl nagyok a „státusok” közötti inkonzisztenciák, akkor a társadalom egészén belül kialakul egy többé-kevésbé egyértelmű rétegződés. Ha ezt viszonyok rendszereként tudjuk értelmezni, akkor ilyen módon leírható a társadalmi struktúra is.
A korábbi, államszocialista struktúrát alapvetően meghatározta a hatalom diktatórikus jellege. A hatalom szélsőségesen egyenlőtlen eloszlása a struktúrát és mozgásait lefojtotta. Ugyanakkor ideológiájának megfelelően a nem hatalmi egyenlőtlenségeket korlátozta.
Ezeket a nem hatalmi egyenlőtlenségeket sok szempontból összekapcsolták a létfenntartó tevékenységek jellemzői. A döntéshozatal, a fölé- és alárendeltségek, a tudás, a munka által igényelt fizikai és szellemi erőfeszítések, a munkakörülmények, sőt bizonyos mértékig a lakóhely és az egyén társadalmi indulása. Ezek mind hozzájárultak egy – a társadalmi munkamegosztáson belüli helyet kijelölő – létfenntartó tevékenység formálásához. Így jött létre a rétegződés átfogó leírására az úgynevezett munkajellegcsoport.
A munkajellegcsoportok igen sok egyenlőtlenséggel meglehetősen szoros kapcsolatban voltak, és többé-kevésbé rendezett hierarchiát alkottak. Ez a struktúra az 1960-as évektől az 1980-as évekig egészében feljebb csúszott: a munkaerő képzettebbé, a gazdaság igényesebbé vált, s javult az életfeltételek számos összetevője. Az egyenlőtlenségek több területen – lakásviszonyokban, iskolázottságban – jelentősen csökkentek. Mindezzel valamennyire előrehaladt a modernizációs-civilizációs kísérlet.
A magyar társadalomban a rendszerváltással teljesen megváltozott a hatalom és a tulajdon jellege, s ezzel az egyenlőtlenségek rendszere. Az újkapitalizmus a lefojtottságokat, beleértve a magántulajdon tiltását is, felszabadította.
A strukturáló tényezők közül különösen fontossá vált a tőkéhez és a munkaerőpiachoz való viszony. A gazdasági forrásokért való versenyben a társadalom felső régióiba kerültek a jelentős tőkével rendelkezők, de azok is, akiket a tőkés megbíz a tulajdon felelős működtetésével, azaz a „felső menedzserek”. A tőkével nem rendelkezők a munkaerőpiacon jelennek meg mint kínálat. Helyzetük attól függ, hogy találnak-e itt helyet vagy sem, vagy ha helyet nem is, legalább munkaerő-piaci jogcímet valamilyen ellátásra. Négy fő csoportjuk különíthető el: azoké, akiknek van stabil alkalmazásuk az elsődleges munkaerőpiacon; akik nem állnak alkalmazásban, csak valamilyen munkavégzésre szerződnek, mint afféle tőke nélküli vállalkozók; akiknek csak rendszertelenül, vagy csak a fekete- (nem legális) piacon van helyük; továbbá azoké, akiknek nincs munkaerő-piaci helyük. Ez utóbbiak egy része korábbi munkaviszonya jogán kaphat megélhetéséhez ellátást (nyugdíjat, táppénzt, munkanélküli-járadékot), mások csak a lét jogán kaphatnak bármit is, ha vannak ilyen segélyek, s ha hozzájutnak. Az alkalmi munkavállalók, az „atipikus” munkát végzők, a szerződéses külsősök egy része, a feketepiacon dolgozók és a végképp kiszorulók megélhetése bizonytalan: az elfogadható megélhetési szinthez való jogaik és munkajogaik általában gyengék.
A korlátlan tőkéhez jutási lehetőséggel és a munkaerőpiacról való kiszorulással az egyenlőtlenségek elszabadultak. Még nem látható világosan, hogy milyen csoportok, osztályok, rétegek formálódnak, de a rétegzett társadalom tetején biztosan kirajzolódik már egy kiváltságosan jó helyzetű felső osztály, alul pedig egy sokkal szélesebb, sok mindenből kirekesztett alsó osztály, ahol elszegényedő vagy szegény csoportok vannak.
Az egyáltalán mérhető jövedelmi egyenlőtlenségeket vizsgálva kiderül: a két szélső tized közti szorzó 1987-ben kevesebb, mint ötszörös volt, 2000-ben pedig már közel tízszeres! 1989 és 2000 között mintegy háromszorosára nőtt mind a relatív, mind az abszolút szegénység!
A szegénység új vonásai a munkanélküliség és alulfoglalkoztatás, a lakással kapcsolatos eladósodás, és a korábbinál nagyobb hiányok olyan elemi szükségletek esetében is, mint az élelmiszer vagy a gyógyszer. A különösen rossz helyzetűeknél ezek a problémák halmozódnak. A súlyos vagy halmozódó nehézségekkel járó kirekesztés az átlagosnál jobban fenyegeti a romákat, akiket még az erősödő előítéletek is sújtanak, azokat a családokat, amelyekben nincs kereső. De kevés az esélyük a tanulatlanoknak (ők, ha találnak is munkát, bérük alacsony); az elzárt, zárvány térségekben, falvakban vagy településrészeken élőknek; a gyermeküket vagy gyermekeiket egyedül nevelőknek; az egyedülálló időseknek, főként nőknek; a sokgyerekeseknek.
Az Európai Unió egyre nagyobb súlyt helyez arra, hogy a társadalmak összetartozók, befogadók, „inkluzívak” legyenek. Magyarországon még nagyon sok megoldandó feladat van e téren.
-------------------------------------------------------------------------
A fenti szöveg a december 9-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető december 14-én (szombaton) a Duna Televízióban 13.15-től, december 15-én (vasárnap) 13.00-tól az MTV-n, valamint 22.20-tól az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása december 16-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
Építési és Közlekedési Minisztérium
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
