Az új déloszi szövetség

Krisztus előtt 478-ban a perzsák felett győzdelmeskedő Athén fegyvertársaival és a nagy király hatalma alól felszabadult poliszokkal létrehozta a déloszi szövetséget, amely az Égei-tenger vezető katonai hatalmává vált. Később Athén kezdte egyre inkább csatlósként kezelni szövetségeseit, a pénzügyi hozzájárulást vaskövetkezetességgel hajtotta be a vonakodó államoktól, hogy saját gazdaságát erősítse vele, a lázadásokat pedig kíméletlenül elfojtotta.
Krisztus után 1999-ben a Szovjetunió felett győzedelmeskedő Egyesült Államok fegyvertársaival és a kommunista uralom alól felszabadult államokkal új korszakot nyitott az atlanti szövetség történetében, amely társulás a föld vezető katonai hatalmává vált. Két évvel később a republikánus kormányzat az évtizedek óta parázsló Amerika-ellenes terrorizmus iszonyú fellobbanására válaszul súlyos csapást mért az al-Kaida-hálózatra, megdöntve az afganisztáni mollák uralmát is. Az ifjabb George Bush irányítása alatt az USA előkészületeket tett a „lator államok”, azaz az Egyesült Államok hegemóniáját megkérdőjelező, tömegpusztító fegyverekkel rendelkező országok rezsimjeinek felszámolására. Amerika szövetségeseitől maximális támogatást vár(t) el, ingerülten reagálva az európai aggodalmak hangoztatására.
A kommunista blokk összeomlásával az USA egyedüli szuperhatalomként domináns szerepre tett szert a világpolitika irányításának tekintetében. A Clinton-kormányzat alatt létrejött Pax Americana, az amerikai béke szavatolta, hogy az USA és a NATO érdekei védelmében bárhol a világban felléphet, akár a demokratikus, jogállami eszmék védelmében, akár a puszta érdekérvényesítés gondolatával. A kuvaiti krízis megoldása, a boszniai rendteremtés, Szudán bombázása, a jugoszláv rezsim elleni győzelem mind megannyi jelét adták annak, hogy a legmodernebb hadászati inventárral felszerelt, a világ bármely pontján rövid időn belül bevethető amerikai hadsereggel szembeni ellenállás eleve kudarcra ítélt próbálkozás (kivéve az 1993-as fájó mogadishui kudarcot).
2001. szeptember 11. után a helyzet gyökeresen megváltozott. E fekete nap előtt az USA saját területi sérthetetlenségének illúziójába ringatta magát, ennek megfelelően nem fordított kellő figyelmet a harmadik világban növekvő feszültségre; a legbaljósabb szcenáriók már ekkor számoltak azzal, hogy a gazdag nyugati világnak támadásokra kell számítania, amelyeket a kétségbeesés és a kilátástalanság vámszedői vezetnek majd. A fejlett világ válaszcsapása nem késett: a tálib rendszer heteken belül összeomlott, világszerte hajtóvadászat indult a rejtőző terroristák után, és erős a gyanú, hogy Irak önmagát előszeretettel szélsőbaloldalinak tituláló diktátora, Szaddám Huszein sem maradhat sokáig országa élén. Csakhogy felvetődik a kérdés: vajon meddig tart még a bosszúhadjárat? Vajon mivé lesz az Egyesült Államok és a nyugati világ a tartós háborús pszichózis szorításában?
Az USA gazdasága a 70-es évek óta csekély mértékben fejlődött. Az információs forradalom vívmányaira alapozó gazdasági szereplők keserves időszakot élnek – elég csak a Nasdaq tartós mélyrepülésére gondolnunk –, a hagyományos iparágak némelyike pedig még komolyabb nehézségekkel küszködik: az amerikai acélipar védővámjai a nyitott piaci politika kudarcaként könyvelhetők el; az idei év őszén kipattant pénzügyi botrányok pedig már a népes külföldi befektetőket is elbizonytalanítják.
Nem kétséges, hogy ezzel a jelenséggel a hadiiparnak is szembe kell néznie. A több tízezer alkalmazottat foglalkoztató óriáscégek – a Lockheed-Martin, a Northrop és mások – az egyik legerősebb politikai lobbival rendelkeznek. Ők a profit fenntartása érdekében két utat követhetnek: megtehetik azt, hogy a harci eszközök innovációját támogatják – csakhogy egyrészt a hadiipari fejlesztések zöme európai kutatók és laboratóriumok nevéhez fűződik, másrészt pedig figyelembe kell venniük, hogy a hadsereg eszközállományának folyamatos és nagyarányú megújítása a harci képesség rovására is mehet. A másik út a „fogyasztás” felpörgetése, vagy legalábbis szinten tartása. Ez pedig ebben a speciális iparágban arra kell hogy sarkallja a cégek irányítóit, hogy az amerikai haderő konfliktusos alkalmazására bírják a törvényhozókat és az elnököt. Az amerikai hadsereg bizonyos eszközöket – például pilóta nélküli repülőgépek – már ma is nagy számban birtokol. A túltermelési válság elkerülése érdekében pedig a létrejövő felesleget el kell használni – így vagy úgy. (Van egy harmadik út is, az amerikai hadiáruk eladása. Gondoljunk csak a sok vihart megért Gripen versus F–16-os ügyre.)
A háborús trendet további tényezők is erősíthetik. Ha speciálisan Irak példájára gondolunk, óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy Szaddám démonizálása mögött jól felfogott üzleti érdekek is vezérelhetik az amerikai döntéshozókat, amikor a föld negyedik legnagyobb olajkincsével rendelkező országát veszik célba. Nem elképzelhetetlen, hogy az US Enterprises mellett a harci cselekmények lecsengésével párhuzamosan megjelenne az Exxon tankerflottája a bászrai kikötőben.
Az ENSZ intézménye még mindig az egyetlen globális fórum, amely az emberjogi, demokratikus, jogállami eszmék pártolójaként legitim konfliktuskezelőként léphet fel. Ez azonban az Egyesült Államok számára nyűgnek hat. A néha bürokratikus, de a jogszerűségre mindig és legtöbbször joggal apelláló világszervezet döntéshozatala amerikai vélemény szerint szükségtelen korlátok közé szorítja hazájukat.
A NATO európai tagállamai sem vádolhatók azzal, hogy egyöntetű lelkesedéssel kísérnék Amerika hegemón törekvéseit. Az európai nagyok közül Franciaország és Németország – mint az EU, ezen új kibontakozó globális hatalmi centrum képviselői – több alkalommal is fenntartásukat hangoztatták az iraki intervencióval szemben; sőt Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár éppen az Amerika-ellenes propagandával szerzett annyi szavazatot, amennyivel megőrizhette ingadozó kormányfői székét. Franciaország pedig, amely már a 60-as években kivonult a NATO katonai rendszeréből, BT-tagként kemény alkukra készteti a néha kissé mohónak tűnő amerikai diplomáciát. És ez jól felfogott érdekü(n)k: Európa szeretné elkerülni, hogy tengerentúli barátja tegye rá a kezét a fogyatkozó energiahordozók újabb tetemes hányadára.
A vonakodó szövetséges azonban rossz szövetséges, főként, ha nincs rá igazán szükség. Ne feledjük, hogy Európa katonailag nagyon szerényen teljesít, gyorsan bevethető erőknek színét sem látni. Amíg az európai NATO-tagállamok nem növelik katonai részvételüket és honvédelmi költségvetésüket, addig nem igazán vehetik zokon azt sem, hogy a szervezet döntéshozó funkcióit zömében amerikai főtisztek töltik be, így stratégiai szinten meghatározva a NATO irányvonalát. Nem mellékesen azt is észrevehetjük, hogy egyes kelet-közép-európai tagországok csekély nyomásra is lelkesen az amerikai akarat mellé állnak és „közvetítői szerepre” pályáznak, ezzel is gyengítve az esetleges közös európai érdekérvényesítés esélyeit.
Ha a következő években baljós nemzetközi konstellációk alatt szerveződik az új világrend, elképzelhető, hogy a militarizálódó világhatalom nem tartja fontosnak azt, hogy katonai szövetségeseit és gazdasági vetélytársait, az európai tagországokat egyenlő partnerként kezelje.
A szerző egyetemi hallgató (ELTE-BTK)