Az utolsó falat

Kő András
2002. 12. 11. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Már javában folytak ilyentájt a letartóztatások, és hamarosan a bitófa alá vezették a Széna tériek parancsnokát, Szabó Jánost. Vele kezdődött meg a retorzió. „1956 egy szent, minden szempontból szent dátum” – mondta sok évvel később egy Kossuth-díjas drámaíró, Páskándi Géza, akit a forradalom melletti kiállásáért hat évre börtönöztek be Romániában.
Röviddel 1995-ben bekövetkezett halála előtt – akkor már húsz éve élt Budapesten – vacsoravendég volt ő is egy közös ismerősünknél. Békés volt az este, lucullusi illatok lengtek körül. A koronavendég persze Páskándi volt. Könnyű volt vele beszélgetni, merthogy ő beszélt főleg. Kipirult képpel, megfényesedett szemmel. Ritkán szakítottuk félbe egy-egy kurta megjegyzéssel.
– Valójában minden, társadalmat megrendítő változás katasztrófa – mondta. – Ez az én katasztrófaelméletem. Ötvenhatnak a retorzió, a megtorlás volt a katasztrófa része. Az árvíz se nézi, mit sodor el. Nincs idő válogatni. Ez a katasztrófák szelekciója.
Ember, gondolkodás, hang, gesztus – kevésbé volt temperálva. Úgy hatott, mint a kinyilatkoztatás.
Az este legpompásabb pillanata azonban mégsem az író monológfolyama volt, hanem a vacsora. A háziasszony különlegesen elkészített malachúst tálalt fel, egészben sülve, melegen, erdélyi módon, Bornemissza Anna 1680-ból való szakácskönyve szerint. Alighanem a háromszáz éves kézírásos könyv írójának férje, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem is megnyalta volna mind a tíz ujját a fejedelmi ízek, zamatok, körítések, szaftok művészi kivitelezését tapasztalván, amely visszacsempészte a hajdan élt emberek szokásait, kultúráját, bókolva ezzel az erdélyi Szatmárhegy szülöttjének, Páskándi Gézának.
Hanem a malacsült ropogtatásának végén az író úgy csúsztatta tányérját a ház asszonyának a kezébe, hogy maradt még rajta egy jókora falat.
– Nem ízlett tán a vacsora? – kérdezte meglepődve a háziaszszony.
– De igen – felelte fanyar mosollyal Páskándi –, csakhogy én a börtönben töltött évek óta mindig hagyok egy falatot a tányéromon, és ezzel emlékeztetek azokra a napokra…
A cellákban alakult ki a fenti szokása, rabtársai pedig számítottak is arra, hogy az utolsó darabkát majd nekik hagyja.
Sajátos fogyókúra – vélhetjük. Otthagyni egy falatot a tányéron, és egy vajas zsemléről álmodozni. Máskülönben ilyen körülmények között nem lehet elég keveset enni. De az élet – mondhatjuk – sok-sok tonna fegyelem is. A börtönben éppúgy, mint szabad akaratunk szerint. A szokások pedig megmaradnak. Aki sokat pucolt cipőt odabent, napjában többször tisztítja a lábbelijét idekint, fogkefét őriz a belső zsebében, és egy váltás fehérneműt tart mindig készenlétben…
Vagy az utolsó falatot felejti a tányérján.
Emlék ez a néhány sor az erdélyi íróról. De biz’ isten, mostanában sokszor eszembe jut, amikor egy ünnepi vacsorán az utolsó falatot is eltüntetem a tányéromról.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.