Már javában folytak ilyentájt a letartóztatások, és hamarosan a bitófa alá vezették a Széna tériek parancsnokát, Szabó Jánost. Vele kezdődött meg a retorzió. „1956 egy szent, minden szempontból szent dátum” – mondta sok évvel később egy Kossuth-díjas drámaíró, Páskándi Géza, akit a forradalom melletti kiállásáért hat évre börtönöztek be Romániában.
Röviddel 1995-ben bekövetkezett halála előtt – akkor már húsz éve élt Budapesten – vacsoravendég volt ő is egy közös ismerősünknél. Békés volt az este, lucullusi illatok lengtek körül. A koronavendég persze Páskándi volt. Könnyű volt vele beszélgetni, merthogy ő beszélt főleg. Kipirult képpel, megfényesedett szemmel. Ritkán szakítottuk félbe egy-egy kurta megjegyzéssel.
– Valójában minden, társadalmat megrendítő változás katasztrófa – mondta. – Ez az én katasztrófaelméletem. Ötvenhatnak a retorzió, a megtorlás volt a katasztrófa része. Az árvíz se nézi, mit sodor el. Nincs idő válogatni. Ez a katasztrófák szelekciója.
Ember, gondolkodás, hang, gesztus – kevésbé volt temperálva. Úgy hatott, mint a kinyilatkoztatás.
Az este legpompásabb pillanata azonban mégsem az író monológfolyama volt, hanem a vacsora. A háziasszony különlegesen elkészített malachúst tálalt fel, egészben sülve, melegen, erdélyi módon, Bornemissza Anna 1680-ból való szakácskönyve szerint. Alighanem a háromszáz éves kézírásos könyv írójának férje, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem is megnyalta volna mind a tíz ujját a fejedelmi ízek, zamatok, körítések, szaftok művészi kivitelezését tapasztalván, amely visszacsempészte a hajdan élt emberek szokásait, kultúráját, bókolva ezzel az erdélyi Szatmárhegy szülöttjének, Páskándi Gézának.
Hanem a malacsült ropogtatásának végén az író úgy csúsztatta tányérját a ház asszonyának a kezébe, hogy maradt még rajta egy jókora falat.
– Nem ízlett tán a vacsora? – kérdezte meglepődve a háziaszszony.
– De igen – felelte fanyar mosollyal Páskándi –, csakhogy én a börtönben töltött évek óta mindig hagyok egy falatot a tányéromon, és ezzel emlékeztetek azokra a napokra…
A cellákban alakult ki a fenti szokása, rabtársai pedig számítottak is arra, hogy az utolsó darabkát majd nekik hagyja.
Sajátos fogyókúra – vélhetjük. Otthagyni egy falatot a tányéron, és egy vajas zsemléről álmodozni. Máskülönben ilyen körülmények között nem lehet elég keveset enni. De az élet – mondhatjuk – sok-sok tonna fegyelem is. A börtönben éppúgy, mint szabad akaratunk szerint. A szokások pedig megmaradnak. Aki sokat pucolt cipőt odabent, napjában többször tisztítja a lábbelijét idekint, fogkefét őriz a belső zsebében, és egy váltás fehérneműt tart mindig készenlétben…
Vagy az utolsó falatot felejti a tányérján.
Emlék ez a néhány sor az erdélyi íróról. De biz’ isten, mostanában sokszor eszembe jut, amikor egy ünnepi vacsorán az utolsó falatot is eltüntetem a tányéromról.
Korábbi csapatát kiütötte a bombaigazolás, a Chelsea az első döntős a klub-vb-n
