Bocsánat!

A napokban jelent meg Várhelyi András könyve Bocsánat! címmel 1956 érzelmi földolgozatlanságáról. Hogy 1956 mennyire nincs a „helyén”, az kiderült a legutóbbi október 23-án is. Nemcsak azzal, hogy szinte egyetlen olyan ünnepség sem volt, amelyen felmutatható lett volna a „nemzeti egység”, de azzal is, hogy akadtak olyanok, akik még az ünneplés jogát is elvitatták másoktól. Sokan nem értik, hogy mi van ennek a békétlenségnek a mélyén, milyen indulatok, milyen sérelmek, milyen feldolgozatlan trauma munkál emberek tíz- és százezreiben. Ennek megválaszolására tesz kísérletet Várhelyi András. Könyvének alaptétele, hogy 1956 a magyar holokauszt volt. Mégpedig azért, mert az elkeseredés, majd a nemzeti öröm közös élményét olyan mélyreható megtorlás követte, amely csak a zsidóság veszteségeivel mérhető össze. Hiszen nemcsak a kétszázezer emigráns, nem a több ezer halott, a majdnem négyszáz (hivatalosan) kivégzett s további „eltűntek”, börtönbe zárt ezrek írhatók a „veszteségek” közé, hanem családok százezrei, vagyis embermilliók, akiknek életébe belegázolt az idegen zsoldban álló megtorló gépezet. Ezeket az élményeket csak elfojtani lehet, feldolgozni azonban – őszinte kibeszélés, valódi megbékélés nélkül – nem! Ezt bizonyítja az, hogy a rendszerváltás óta eltelt évek alatt nem csitult, hanem inkább nőtt a „megalázottak és megszomorítottak” fájdalma, dühe. Keserű, mégis gyönyörű indulatú könyv a Bocsánat! – Várhelyi András új könyve. Tisztázó és tisztázásra ösztönző: a valódi nemzeti megbékélés szolgálatában. Talán éppen azért, mert egy pillanatig sem beszél mellé.

Ez azért nem minden mód nélküli, hogy ennyire összevissza lehetett szőni (elvtárs, a selymet), maszatolni pont 1956-ot! Micsoda veszélyt jelenthet ez az újkori magyar szabadságharc még ma is – rendszerváltástól függetlenül is – a politikai palettán?
De ha ez igaz, akkor voltaképpen kik vannak a politikai palettán?
Valaki – de ki a szalmajankók közül?! – mondja már ki végre, hogy most ez az 1956 egy nép lázadása, forradalma és szabadságharca volt-e a kommunista zsarnokok ellen, vagy valami „népi demokratikus átalakulási kísérlet” volt, megtérő ávósokkal, KGB-sekkel, kommunista meggyőződésű katona- és rendőrtisztekkel, hatalmukat átszervezni és nem átmenteni akaró elvtársakkal? Melyik a lényeg voltaképpen?
Miért nem engednek valakik – és kik? – belelátni ebbe az egészbe?
Persze. Igen. Tudjuk. Úgy értem (mind)azok tudjuk, akik hasonlóképpen gondolkodnak, mint én. És az enyéim.
Szóval mi úgy tudjuk, hogy ez az 1956 – szabadságharc volt. Teljes egészében, függetlenül az ide-oda menekülő, egymást üldöző akkori „politikai elit” machinációitól, s főleg teljesen függetlenül a ma egymásra mutogatva emlékezőktől. Sőt még azoktól is, akik egyébként teljesen érthető felindulással dobálják meg aprópénzzel a 301-es parcellában, a koszorúzáskor, az akkor akasztanivalónak ítélt Mécs Imrét. Lám, lám, minő indulatot hoz elő a keserűség! És hiába kiabált szegény Mécs Imre a temetőben, hogy „Szégyelljétek magatokat, engem fel akartak akasztani, majdnem kivégeztek!”
Erre az aprópénzt dobáló tömeg válasza kegyetlenül egyértelmű volt: „Bár felakasztottak volna, te szemét!”
Iszonyú volt hallgatni.
Hogy… Szóval, hazafelé ballagva, elgondolkodtam: micsoda ügyes méricske kell hozzá, így egymásra uszítani egy népet!
Mert ’56 ürügyén már nem gyűlölünk – hanem gyűlöltetünk. Valakiknek itt, Magyarországon az a mesterségük, a feladatuk, a hivatásuk, hogy gyűlöltessenek. Magyart a magyarral! A lényeg, hogy más ne keveredjen bele. Más – úgy értem: „más” – majd megmagyarázza. Majd elemzi. Méri. Szociologizál. Empatizál. Mér. Nyilatkozik, szerepel a moslékszintű televíziós háttérműsorokban, gurgulázik, raccsol és pösze, piheg és pillog, hadar és összefüggéstelenül előrángat mindenféle történelmi párhuzamokat, azt hiszi, hogy csak a „hülye magyarok” nézik ezt a műsort – elvégre persze nekik szólna –, és ebbéli hitében, a gipszagyú műsorvezető szekundálásával, egy „jópofa”, úgymond beszélgetés kerekedik ki abból, amit ezek – azoknak – üzenni akarnak.
Az üzenet lényege pedig a következő:
Fiúk, lányok, kedves ötvenhatosok! Ti nagyon baró, baba, tuti csávók vagytok, illetve voltatok akkor. Ez meg van véve, haver! Oké? De az idő elmúlt, haverkáim. Most mi vagyunk totál májer! Értve vagyok? Nagyon gáz a sok hőstett, és állati gizda, hogy még éltek, oké? Szóval, csumicsázunk benneteket, le a stinyóval a szupiság előtt, de az lenne jó, ha ti is Renátóra esemeseznétek, oké, öreg haverok?”
----------------------------------------------
Hogy fogom én ezt mind megmagyarázni – odafönt?
Mit fogok mondani – hogy stílszerűek gondoljam magam –, mint Potrien őrmester az általa képzelt köztársasági elnök előtt, én a hitem szerint létező Isten előtt? Majd odafenn? Ha eljutok oda. Mit tudhatok mondani erre az egészre, ha felkérdezi? Magyarul.
Hogy ömlött ám a moslék, Nagyúr. Hogy istenem, te ilyet még nem láttál, hogy egy egész ország elvermelje magát, mint télire a tavi halak, belebocsókoljon a mocsárba, eldugja mindenét – de lehetőleg a fejét mindenképpen, és imádkozzon nappal – teliholdért…
Ha ezt a keresztet te küldted, Uram, elméretezted. Nagy nekünk.
-------------------------------------------------------
Van itthon valaki?
Az a lényeg, hogy mindig legyen otthon… valaki. És az a jó, ha minél többen otthon vannak. Ez a tétel nem pusztán helyhatározásilag és élettanilag fontos, hanem biztonságilag is. Ugyanis aki úgy tudja, hogy otthon van, az ezt így éli meg. Otthonosan. Akár egyedül.
Nem a szám számít, mint általában a koncentrációs táborokban, hanem az érzület. Én itthon vagyok, ismerem a járást, tudom, mi hol van, ezért aztán, ha sokan vagyunk – persze mindenki otthon – itthon, akkor nem lehet nagy baj.
És mégis nagy baj van.
Mert itt mindig az veszít, aki itthon van. Mindig mi veszítünk. Hát hogy van ez?
Magyar rendőr veri a magyar szurkolót a magyar focipályán, és magyar tévék magyar műsorvezetői mondják róluk, hogy – fasiszták. Magyar maffiózó magyar üzletkörrel megbukik a magyar törvények szerint, mire a magyar rendőrség beviszi bilincsben, és magyar ügyvédek magyar ügyészekkel szemben igazságot követelve kihozzák őt, kiviszik a magyar szabadságba – házi őrizetbe –, és onnan ez a magyar keresztapa a magyar tévékben megüzeni, hogy „levadássza” a magyar újságírókat, és mindezt lélegzet-visszafojtva figyelik – a magyarok…
Az amerikaiak nem értik. A britek már rég „megoldották” volna. A németeknek van egy áthidaló megoldásuk. A franciák ismerik a „probléma lényegét”. Az olaszok kapcsolati tőkét keresnének.
Ki a fene figyel itt 1956-ra, mikor az a tét (a lét!), hogy Zsanett marad-e az ágyban, vagy Pongót repítik-e ki a házból?
[…]
--------------------------------------------------------------------
De uramisten, hogy is kanyarodtunk ide? A moslékos Magyarországhoz?
Hát, voltaképpen velünk, ma ötvenévesekkel – mondhatni – kihal az a generáció, amelyik még értené azt, ha… bocsánatot kérnének.
De nem kérnek bocsánatot!
Sőt! Kétségbeejtő, de az utánunk jövőknek alig s az őutánuk jövőknek szinte semmit jelent majd 1956. Akkor minek az egész?
„Legyen neked tele jászol, / legyél te csak boldog barom…” – írta Berda Jóska, a költő, az életszerető magyar. Hát ez lehet megváltás?
Ezért?
Ennyiért érdemes?
Tényleg lehetséges, hogy valakik arra várnak, hogy ezek az öreg ötvenhatosok mind elpusztuljanak, a gyerekeik meg megöregedjenek, elfáradjanak, és már mesélni se igen akarjanak az apáról vagy nagyapáról, tehát szépen, társadalombiztosításilag is feloldva hunyjon ki ez az egész ötvenhatos „teher”? Hagyjuk a múltat? Hagyjuk már, ennek semmi értelme, minek összeuszítani a magyarokat, mikor – minden oké…?
Haljanak meg az ávósok is, a forradalmárok is, ki-ki a maga csöndességében vagy pompájában, ez most már senkit ne érdekeljen, az a lényeg, hogy menjenek a… És legyen vége. Szép volt, jó volt, fiúk, bejöhetett volna, nem jött be (helyette bejöttek az oroszok), volt sok halott, mindenki hős, mindenki szép, maradjunk ennyiben, és nézzük, hogy ki marad benn – a Való világban, a Big Brotherben…
Ennyi lenne?
------------------------------------------------------------------
Amikor az 1957-es sikolyok, sírások suttogássá szelídültek, később, a nyolcvanas évek elejétől érthető, de körbepillantós beszélgetésekké alakultak, előkerültek a tényszerű történetek. Hogy voltaképpen, igaziból hogy is történtek a letartóztatások.
Hát… például így! Az egyik ház előtt 1957. január végén, olyan éjjel tizenegy és éjfél között megállt egy Csepel romboló. Leugrált belőle négy civil ember meg két rendőregyenruhás. Az egyik rendőregyenruhás egyszerűen berúgta a kis fa kertkaput, sietősen indult befelé, a többiek utána. Egyszerű falusi tornácos parasztházról van szó, odabent mindenki aludt. Az édesapa, az édesanya és három kisgyerek: a legnagyobb tízéves, a középső nyolc, a kislány három.
A kapunyitó rendőr odalépett a konyhaajtóhoz, és azt is berúgta. A sötét konyhában csörömpölés: nekiment a lavórállványnak és felborította.
– Gyújtson villanyt, törzsőrmester elvtárs! – szólt az első civil.
– Értettem, főhadnagy elvtárs! Csak nem találom a…
– Menjen már innen a picsába, ember! Hol keresi?! Itt van az ajtó mellett! Na! – ezzel a főhadnagy elvtárs felkattintotta a villanyt. A másikok hárman azonnal benyitottak a szobába. Ott aludt a család. Illetve ekkorra az édesapa már felült az ágyban, az édesanya ki is kelt az ágyból, és rémülten kérdezte:
– Emberek! Kik maguk, és mit akarnak itt?
– Kuss, büdös ellenforradalmi kurva! Pofát befogni! – kiáltott rá a törzsőrmester, és csak úgy figyelmeztetőleg felé suhintott a kezében tartott gumibottal.
– Maga Tóth János? – kérdezte a főhadnagy az ágya mellett hálóingben álló, szemeit dörzsölgető, mezítlábas negyvenes férfit.
– Én vagyok, kérem, de mit akarnak tőlem?
– Ne kérdezősködj, te szemét ellenforradalmár! Ezt akarjuk! – ugrott oda a törzsőrmester, és teljes erőből arcon vágta a gumibottal a szerencsétlent. Nem tudom, nem értek hozzá, hogy lehet-e gumibottal az arcot így eltalálni. De nagyon eltalálta. A férfi térdre esett, némi vér fröccsent a paplanjára is… és kipottyant a bal szemgolyója a csupa vér hajópadlóra. Kissé gurult a vériszamos hajópadlón, talán fél métert, aztán megállt a főhadnagy és a törzsőrmester lábai között, félúton.
– E! Hát ez meg mi? – kérdezte zavartan vigyorogva a rendőr.
– A szeme! Maga barom! Kiütötte a szemét!
– Na és, főhadnagy elvtárs! Van neki még egy! – felelte eltökélten a törzsőrmester, és a csizmájával egyszerűen rátaposott a szemre.
– Hadnagy elvtárs! Hozzon vizet a konyhából! Gyerünk! Öntse rá a fejére! Úgy van. Na, nyomja ezt a képébe! – markolta fel a főhadnagy a szobai kályha melletti ruhaszárítóról az egyik gyerekinget.
– Emeljék fel! Tekerje a fejére ezt is! – pattogatta a parancsokat a főhadnagy, és még egy keze ügyébe eső gyerekinget dobott oda a másik három civilnek. A gyerekek sírtak, visítottak, a kicsi lány állt a fehér kiságyában, és könyörgően csak azt hajtogatta:
– Mama! Édesapa! Mama, gyere! Mama!
Az anyja hozzáugrott, kikapta a kiságyból, a kislány belefúrta magát az anyja nyakába, őt cipelve az asszony leroskadt a két fiú ágya szélére, ahogy bírta, magához vonta a zokogó gyerekeket, az arcával simogatta hol az egyik, hol a másik fejét, és zokogott ő maga is. Rázkódott az egész teste, vonaglott együtt a három gyerek az édesanyjával, aki suttogva ezt hajtogatta:
– Istenem, istenem! Úristen, segíts!
Nem volt segítség. A véréből kicsutakolt, elájult férfit ketten felemelték, hörgött, harákolt, rátekerték a fejére az ingeket, a másodikat a két kis hosszú ujjánál csomóra kötötték a tarkóján, és a hóna alá nyúlva elkezdték húzni kifelé a szobából a konyhába.
– Adjon valami kabátot az urának! – reccsent a főhadnagy az aszszonyra. De az nem bírt megmoccanni a rémülettől, szorította magához a gyerekeit, és reszketett a kisfiúk ágya szélén. A főhadnagy körbepillantott a konyhában, meglátta a kabátfogast a konyhaajtó mögött, lekapta a sötétszürke bányászkabátot, visszalépett a szobaajtóba, és az asszony felé felmutatta:
– Ez az övé? Ezt elvisszük vele. Maguk meg maradjanak ám nyugton! Majd kap értesítést a férjéről… Na gyerünk, elvtársak!
Azzal a főhadnagy kilépett a konyhából az udvarra, nyomában húzták a hónánál fogva a szerencsétlen embert ketten, utánuk ment a negyedik civil, végül a törzsőrmester. Aki a kaputól visszafordult, besietett a lakásba, be a szobába.
– Aztán jóasszony! Ami történt, arról kuss legyen, mert vissza is jöhetünk! Feküdjenek le, oszt’ aludjanak! Ne óbégassa fel az egész falut, mert bajt csinál magának, érti!? Meg a férjének…
A Csepel romboló ajtaja becsapódott, felropogott a motor, és a különítmény elhajtott a ház elől.
Vitték az ellenforradalmárt – fél szemmel immár. Félájultan, hálóingben. No, jó: ráterítették a romboló padlóján hörgő emberre a bányászkabátját.
Tóth János bányamestert valaki feljelentette. Mégpedig azért, mert négy megbízható emberével puskákat szerezvén őrt álltak a széntározónál meg a karbidraktárnál: se szenet nem engedtek lopni a cigányoknak, se karbidot – ami valami robbantásokhoz kellett volna – más idegeneknek. S amikor egy-egy elszánt szerzőtársaság a felszólításra se állt odébb, hát a levegőbe lőttek néhányat… Nem bántottak senkit, nem lőttek meg senkit – egyszerűen védték a „nép vagyonát”, meg a rendre vigyáztak a bányatelepen.
A bányamester eltűnt. Sose látták többet, semmi nyoma, senki nem ismerte elhurcolásának, félholtra verésének körülményeit – csak a családja. Nincs nyom. Nincs akta. Nincsenek nevek! Főhadnagy, hadnagy, törzsőrmester stb. Eltűnt a másik négy is.
Már lelki füleimmel hallom is kedvenc bongyor hajú, raccsoló és pösze szociológusomat, amint egy „feltáró” történelmi tévés vitában azt mondja:
– Hát… igen… igen… Persze. Elképzelhető, hogy lehettek ilyen, emberileg borzasztónak mondható tragédiák, én azt mondanám inkább, hogy tévedések, de azért ez, elnézést kérek, mégis messze van a holokauszttól. Ezek ugyanis, ha jól meggondoljuk, egyedi esetek… Nos, kérem szépen, én óvakodnék ötvenhatot összemosni egy olyan népirtás nyilvánvaló tényével, mint a holokauszt. Mert ugyebáv, a forradalmak máv csak ilyenek; legyünk őszinték! Vagy győznek, és akkov minden átalakul, vagy levevik őket, és akkor az ilyen személyes bosszúk, gyilkosságok, egyszóval egyedi esetek – eleinte főleg – elszapovodhatnak… Nagyon nehéz kévdés, de józanul kell válaszolni vá.

Sok esetben, 1957 kora tavaszán, a délutáni félhármas, félnégyes munkásjáratok falusi megállójában várakoztak… a bőrkabátosok. Vártak. Bejött a járat, szálltak lefelé az üzemekből, bányából hazatérő munkások, s a kiszemelt áldozatot megpillantva a nyomozó odalépett az illetőhöz, megnevezte, az mondta, hogy igen, kérem, én vagyok, erre a nyomozó közölte vele, hogy „a népi demokratikus államrend megdöntésében való…” vagy „fegyveres szervezkedés bűntettének gyanúja…” – tehát letartóztatják. Kész. Mindezt jó hangosan, többször elismételve. Azután alákaroltak, belökték az ott álló személykocsiba és elhajtottak.
A megtorlás, a letörés, a lelki tönkretétel pszichológiáját is kellett hogy tervezzék valakik. Szisztémája volt, hogy vagy a munkahelyeken, reggeli munkakezdés előtti pillanatokban, vagy siht végén, átöltözés után, de még az üzemudvaron, a buszra váró munkások szeme láttára, vagy – ez volt a legaljasabb, de legeredményesebb – otthon, a falujában, nappal, mikor fél óra alatt híre megy ingyen, akkor lekapcsolni a szerencsétlent. Ott alázni, ahol él. De ezzel nemcsak őt, az övéit is. Az egész családját. A rokonságát. Mindenkit.
1957 januárjában szerte az országban sok helyen egyszerűen agyonvertek, kocsiból kidobtak, lelőttek és elástak embereket. Még talán februárban is folyt efféle szabadkezű rendcsinálás – főleg azon áldozatok esetében, akik ugyan nem játszottak jelentős szerepet a forradalomban, de az eltüntetésük, a lelövésük, az agyonverésük elégséges „nevelő hatást” jelenthetett a környezetüknek.
A forradalmi munkás-paraszt kormány, élén Csermanek/Kádár Jánossal, kínos gondot kellett hogy fordítson a nevelő hatásra…
A Nagy Imre-per, a budapesti vezetők, az ő pártbéli fő ellenségeik kivégzése, ez Moszkvának szólt. Nem elsősorban a népnek.
Egy nép nem attól ijed meg, nem attól kezd rettegni, ha nagyon magasan, „odafönt” egymást felakasztják… az elvtársak. Vagy az urak. Egy nemzet, egy nép akkor rendíthető meg, regulázható meg igazán, ha a szomszédot a szeme láttára verik agyon. Vagy lelövik. Vagy csak egyszerűen nyakon vágják, összeesik, megbilincselik, beteszik egy idegen autóba, és… és soha többet nem lehet róla tudni semmit. Ez az igazi lecke – egy országnak.
Mert mit mond Nagy Imrére? Szépen beszélt, jót akart … de kár érte, szegényért! Bármilyen fájdalmas lehet bárkinek, ez életszerű. De mit mond a munkatársa, a szomszédja, a falubelije szeme láttára történő meggyalázására?
„Ó, istenem! Ez a szegény Jóska? Hát ez ott se volt! Vagyis… emlékszem már! Egyszer rákiáltott a vegyesbolt kirakatánál a tanácstitkár feleségére, hogy tegye vissza rögtön azt a konzervet, amit a betört kirakatból az illető ki akart venni. Hát ezért? Talán ezért…?” A szegényjóskák, -gézák, -bálintok ott helyben, a falvakban, a bányatelepeken, a kisváros kerületeiben – az igen! Az nevelő hatású! Azokat kell lehetőleg minél nagyobb számban, minél gyorsabban, minél feltűnőbben elkapni, megtaposni, elhurcolni és – főleg – lebegtetni a hollétüket… Nem tudjuk, él-e még, nem ide hozták… nincs róla adat… tessék visszajönni egy hét múlva… nem mondhatok semmit…
Ez igen! Ez nevelő. Ez terv. Ez szisztematikus. És célba ér.
Csermanek/Kádár elvtárs attól lehet egyrészt jó elvtárs és jó választás Moszkvának, hogy kivégzi Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst és mind a többi elvtársat. Itt nincs mese – elvtársak! –, itten, kérem szépen, elvtársak irtották az elvtársakat. Rákosi elvtárs is elvégezte a maga idejében a maga dolgát – többek között az elvtársak között is! –, Gerő elvtárs is megtette a magáét, hát… most ugye, Moszkva Csermanek elvtárs mellett döntött, neki kell elvégeznie a magáét. Egyfelől az elvtársak között kell tizedelnie…
De ebből még nem lesz csönd.
Csönd, országos csönd akkor lesz, ha szegényjóskákat akasztanak, tüntetnek el. Ásnak el, vernek agyon, kínoznak utolsó levélig.
Akkor csönd lesz. Akkor tied az ország, Csermanek elvtárs, magadnak építed! Jól verd bele ennek a rebellis népnek a fejébe, hogy te vagy itt a „parancs”!
A többiben majd segítünk, csak ne okozz csalódást Moszkvának.
És Csermanek elvtárs és a többi elvtársak – számosan ma is a magyar közélet, tudomány, művészet, hírközlés főszereplői! – elvégzik a melót. Megtelnek a börtönök, fegyházak, lágerek. Recsket ugyan ekkorra már „bezárják”, de van helyette Kistarcsa, Hortobágy… Vallatnak, kínoznak, ölnek. Lőnek, akasztanak, agyonvernek, kiszárítanak, kiéheztetnek, öngyilkosságba hajszolnak – tízezreket.
A szegényjóskákat nem a tévés sztárok akasztatják. Mindenki a saját köreiből szedi – maguk közül – az áldozatokat.
A budapesti, önmagával azonos kommunista értelmiség a budapesti, önmagával azonos – ma is – kádárista értelmiség soraiból. A művésztársadalomból a művésztársadalom kádáristái. A tudományos életből – a kádáristává hasznosult tudósok. Már nem kell születésnapi verseskönyvet összeállítani Csermaneknek – mint kellett, kötelező volt Rákosi elvtársnak –, de azért a költők, írók, irodalmárok, történészek is kiveszik a részüket a „tisztogatásból”. Egymás eltisztításában.
Valami penetráns, undorító bugyogás indul meg a magyarnak képzelt szellemi életben, és mindig jól jár, aki följelent.
Némelyek a csermaneki „konszolidáció” ideje után egy-két évvel főbe lövik magukat a tizedik emeleti irodájukban, mások külföldi kiküldetést kérnek, és kapnak – és közülük egy-kettő ott eltűnik… Megint mások pedig idehaza „boldogulnak”: belekerülnek a tévébe, a rádióhoz – mint annak idején, 1956 előtt Benke Valéria elvtársnő –, ott fő- és alszerkesztőkké szelídülnek. A művészeti élet is „változik” – nincs.
De ez nem érdekli a vidéket. Ehhez az egész elvtársi, fővárosi huncutsághoz semmi köze se a parasztnak, se a munkásnak.
Pedig a forradalmi munkás-paraszt kormány különféle kitüntetéseit a különféle (kötelezően kitűzött) szovjet ünnepnapokon sűrűn adják: munkásoknak, parasztoknak – szóval a nép közé szórják az egyébként halottaknak járó – obulust. Szegény Jóskák…
És ők nézik majd a filmhíradókat, vásárolják a Tavasz, Kékes, Munkácsy, Mátra televíziókészülékeket – feketén-fehéren… És nézik. Feketén-fehéren, boldogan. Hétfőn nincs adás: szünnap. Naponta délután 14 óra 10 perckor kezdődik a műsor, talán. A rádió – folyamatos. „Csapataink harcban állnak – a kormány a helyén van.”
Mazsola, Manócska, Cicamica, Böbe baba és a többiek. Esti mesék.
Az egész hatvanas évekbeli Magyarország olyan lesz, mint a Futrinka utca. Ehhez képest a későbbi Mézga család – Amerika.
A forradalom szegényjóskáit Budapesten is, de főleg vidéken a környék kommunistái vitetik el.
A vermesek. A disznóólasok. A bújók! Igaz, hogy nem előlük bujkáltak, hanem talán sokuk ösztönösen, vagy hogy is mondjam, talán emberileg (?) megérezte, hogy bűnöket követett el. Egyszerű, kisszerű, de faluhelyen közértelmű, még egyszer mondom: közértelmű, magyarázatra nem szoruló bűnöket. Elkövette.
Elárulta az övéit. Kommunizmus ide vagy oda: áruló. A faluja, a fajtája árulója. És – ezt érezte – hatalom híján nem fogják neki megbocsátani. Éppen azért nem, és éppen azért tehetik meg a meg nem bocsátást, mert közülük való. Hát, muszáj volt neki, nekik, ezeknek a szerencsétleneknek, védelmet keresni. Így lettek még egyszer – árulók.
Rákiáltottak a buszmegállóban a szemük láttára letartóztatott falubelire: „Látod-e, látod-e?! Minek kellett cirkuszolni?” Könyököltek a kerítéseken délután, mikor jött a rendőrautó a szomszédért, és mikor bilincsben, az utca szeme láttára kihozták a házból, odakiáltottak neki: „Mondtuk neked, Jóska, hogy ne menj oda! Látod-e, mi lett belőle?! Nem fogadtál szót! Megérdemled, vigyenek!”
Ilyen beszólásokért a bőrkabátosok nagyon hálásan tekingettek a szólók felé, előfordult olyan is, hogy az egyik visszalépett, és a kerítésnél ácsingózó felé indult, aki majdnem infarktust kapott ijedtében, megsápadt, a bőrkabátos meg odaért, és csak ennyit mondott: „Elvtársnő! Köszönöm a helytállását! Megjegyzem a lakcímet!”
És meg is jegyezte. A jelentésében is… Lehetőleg tanácstag lett az „elvtársnő” vagy a nőszövetség helyi elnöke, esetleg párttitkár. Valami lett. Ellenében az övéinek. Kivált a közösségből. Ő lett a hatalom helyi helytartója. Akitől félni kellett, akihez ezután havonta jöttek autóval, aki dönthetett élet-halál felett, akár.
De afelett, hogy még kit vigyenek be, bizonyosan. Működött a rendszer. Spontán működött – a félelem igazgatta bele az egyszerű, buta, falusilag irigy embereket a Csermanek-hálóba. Kitalálni se kellett, hogy kikből mi legyen – vidéken. Adta magát. Adták magukat. Önvédelemből.
Olyan erővel indult meg a megtorlás ötvenhat után, hogy ezeknek a szerencsétlen, amúgy politikamesszi falusiaknak meg se fordult a fejükben, hogy ez valaha is a visszájára fordulhat. Hogy egyszer lesz olyan Magyarország, hogy ezt valakik, esetleg éppen a szegényjóskák túlélői, hozzátartozói fel fogják kérdezni. És akkor mi lesz? Ez meg se fordult a fejükben. Meg voltak a maguk tanácselnökségével, párttitkárságával, nőtanácsi, téeszelnökségi, szakszervezeti tisztségükkel elégedve – szóval a sorsukkal. Elégedetten éltek a helyi hatalommal, amit – úgy értékelték pár év eltelte után – az ő józanságuk hozott a konyhára. Kinek így, kinek úgy.
Akinek csak át kellett kiáltani a kerítésen letartóztatáskor, annak kevesebb járt. Aki oda is ment, és leköpte a falujából éppen bilincsben kocsiba tuszkolt ellenforradalmárt, az többre vitte.
De az egész, ez az egész nevelő hatású szisztéma, csöndet termett. Néma csöndet. És félelmet. Iszonyatos félelmet. Szorongást. Szótlanságot. A reflexkényszert. Hogy csak arra válaszolok, amit kérdeznek – lehetőleg egy-két szóval; csak annak, akit ismerek – legalább látásból; csak oda megyek, ahova muszáj – bolt, tejbolt, kenyérbolt, munkahely –, és gyorsan hazajövök, amilyen gyorsan csak lehet.
És mégis, mégis… ezeknek az akkori kerítések mögül kiabáló, köpködő, szorongó szerencsétleneknek lett – nem igazuk, csak – kegyelmük. Több kegyelmük, mint a szegényjóskák túlélőinek.
Tudták ők, abban a pillanatban is tudták, mikor kiáltottak vagy köptek, hogy bűnösök. A helyük szerint azok. Nincs felmentés. De eltelt a kimondhatóság óta tizenkét év. És? És?! A halottak megszelídülnek, mikor eltemetik őket. Az emlékük is. Az élők sosem szelídek. A túlélők – pláne ha az a tét, hogy melyik oldalon éltek túl valamit! – pedig egyenesen kegyetlenek tudnak lenni. Ugyanolyan szisztematikusan, mint Csermanekék.
1956 után, a forradalom gyilkos legázolása után, az 1956–60 közötti publikus és sima, csöndes falusi megtorlás és bosszúállás után a téeszek végső szervezése, megerősítése – már gyerekjáték volt.
Ugyanis ’56 leverése és a nevelő hatású, falura telepített terrorlátvány-szisztéma kettétörte valamennyi magyar falu erkölcsét. Szétborította az egymásra utalt egyszerű paraszti lelkeket. Megszüntette az összetartozás-érzést.
Szem lehetsz a láncban – vagy ha nem, megfojtunk. A lánccal.
-----------------------------------------------------------------------
1956-ot még ma is, a gondolkodó, mindkét tüdővel levegőt vevő értelmiségiek is – talán önsajnálatból, talán magyarázkodásból, mint némely írószövetségi „tagok” –, megpróbálják belebúsongni, belefelejteni, beleírni valami csupán fővárosi, esetleg néhány sortűznyi, megyei nagyvárosi rohamba. És ez önző. Önigazoló. Mutogatós.
Ha ez lenne igaz, helyesebben, ha ez igaz lenne, akkor ’56 valóban – nem magyar holokauszt.
Csakhogy ez nem igaz. Ez némelyek emberileg – talán még íróilag is – érthető próbálkozása az akkori helyük sajátos (saját!) megmagyarázására. Ez azonban kevés az igazsághoz!
Hányan is magyarázzák ma ötvenhatot? Ötvenen, hatvanan? Hány pártban is? Ötben, hatban? Vagy többen? Meddig? És mi lesz velük és az egésszel, ha ők meghalnak? Kész, vége? Csak addig bírjuk ki?!
Szóval ötvenhatnak a „magyarázói” is hulljanak már ki a sorból, és legyen végre – béke! Kutatási. A falusiakkal meg – telik az idő…