Elszabták a ZA-KO-t

Vészjóslóan hasított bele az adventi időszak parlamenti szóváltásokkal, átvilágítási dilemmákkal, koppenhágai örömünneppel tarkított egébe a villámlásszerű jajkiáltás: felszámolják a zalaegerszegi ruhagyárat, utcára kerül több száz ember, már a novemberi fizetésre sincs pénz. Sőt – mint azt a ruhaipari cég vezetője nyilatkozta – a dolgozóknak csalódniuk kellett a város polgármesterében is, mert az nemhogy az ígért segítséget nem adta meg, hanem a helyi önkormányzat ármánykodásának eredményeként még a cég bankszámláját is zárolták.

Jó hat évre nyúlnak vissza az események, akkor privatizálták a zalaegerszegi ruhagyárat, ennek eredményeként jelenleg az osztrák többségi tulajdonos – egy francia tulajdonossal együtt – birtokolja az rt. mintegy nyolcvan százalékát. A privatizációt követően a dolgok úgy alakultak, mint sok más, hasonló privatizációs történetben. Kezdetben fejlesztették a technológiát, új gépek is kerültek a gyárba, de később mind jobban lassult a fejlődés üteme. Annak, hogy baj van a gazdálkodással, az idők során fel kellett tűnnie a menedzsmentnek, ha másból nem, akkor az eladatlan árukészlet növekedéséből. Napjainkra már több tízmillió forint értékű az a terméktömeg, amelyet raktárra gyártottak – felsőruhából, tehát egy olyan áruból, amely lényegesen divatérzékenyebb, mint ha mondjuk téglából vagy vascsőből halmoztak volna fel ilyen tetemes árukészletet. Az idő múlásával az effajta termékre egyre nehezebb vevőt találni, még jelentős árengedményekkel sem sikerül gyakran.
A pénz eközben inkább kifelé áramlott a gyárból, minthogy a kasszát gazdagította volna. Az elszegényedés első komolyabb jele tavaly mutatkozott, amikor a felhalmozott iparűzési adó hátralékának elengedését, csökkentését, illetve részletekben történő megfizetését kérték a zalaegerszegi önkormányzattól. Az önkormányzat partnernek bizonyult a nehézségek csökkentésében: hozzájárult az iparűzési adó átütemezéséhez, ajánlatot tett egy ingatlan – a sportpálya – megvásárlására, és ígéretet tett egy, az rt. számára előnyös rendezésiterv-módosításra. A vállalat vezetői az ajánlatokra nem reagáltak, és az előre látható foglalkoztatási nehézségekről sem tájékoztatták a Zala Megyei Munkaügyi Központot. Idén ismét kérték az iparűzési adó csökkentését, illetve elengedését, de erre ismételt esetben az államháztartási törvény alapján nincs lehetőség. Ezt követően kongatta meg a ZA-KO Rt. vezetősége a vészharangot az egyik napilapban. Mint Harrach Péter, a ZA-KO elnök-vezérigazgatója kifejtette: a veszteséges működésért a hazai piac beszűkülése a felelős, és a bajt csak növelte, hogy néhány héttel ezelőtt a zalaegerszegi polgármesteri hivatal adóosztálya inkaszszót nyújtott be a három év óta folyamatosan veszteségesen működő ruhagyár ellen, miután a cég nem fizette be az ez évre esedékes húszmillió forint iparűzési adót. Ezek után a pénzintézetek zárolták a ruhagyár folyószámláit, emiatt nem tudták átutalni az 1200 dolgozó december elején esedékes fizetését. A kifizetés nehézségeihez járul hozzá, hogy az 1200 dolgozóból mintegy 750 munkahelye várhatóan megszűnik, ezen belül 230-an Lentiben, 130-an pedig Sümegen kerülhetnek utcára.
A jajkiáltás tehát egyúttal magyarázatot is talál a bajra, csakhogy ezek indokoltsága több mint kétséges. Vegyük például a piac gondokat okozó szűkülését – a másik, ugyancsak zalaegerszegi Styl ruhagyárat hogyhogy elkerüli ez a baj? Majd a számok: az rt.-nek már 1,6 milliárd forint az adóssága, az iparűzési adó nem fizetése miatti inkasszó csupán húszmillió forintot vett le a vállalattól – hogyan tudták volna ebből kifizetni a dolgozókat, amikor a havi bérkifizetés mintegy 94 millió forint? A menedzsment felelőssége a piac nem megfelelő felméréséért, a megfelelő termékszerkezet kialakításának elmaradásáért valahogy nem hangzik el egyszer sem a felszámolásközeli helyzet indokaként, mint ahogy a tulajdonosi felelősség sem kerül szóba.
Természetesen jelenleg elsősorban az a fontos: most, 2002 karácsonya előtt néhány nappal mit lehet tenni azért, hogy a dolgozók hozzájussanak megérdemelt munkabérükhöz. Gyulai Csaba, a város alpolgármestere már korábban bejelentette: az inkasszóból befolyt ötmillió forintot a nehéz helyzetbe került ruhagyári alkalmazottak segélyezésére kívánják fordítani, és az önkormányzat továbbra is fenntartja 48 millió forintos vételi ajánlatát a sportpályára.
Megmozdultak a környék önkormányzatai is. Kiss Bódog Zoltán, a Zala Megyei Közgyűlés elnöke, Gyimesi Endre, Zalaegerszeg, valamint Nógrádi László, Lenti város polgármestere közösen Kiss Péter foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszterhez fordult, hogy lehetőség szerint még az ünnep előtt találjanak megoldást a bérek kifizetésére, mondván, legkevésbé a dolgozók tehetnek a cég helyzetének alakulásáról.
A megoldási változatokat latolgatva példaként szóba került a Szekszárdi Húsipari Vállalat 1995-ös esete, amikor a Munkaerő-piaci Alap forrásainak felhasználásával lehetőség nyílt a bérek gyors kifizetésére. Az feltehetően nem lehet sem akadály, sem mérlegelési szempont, hogy egy-egy ilyen intézkedés, amely olykor rendeletmódosítással is jár, milyen politikai színezetű kormányzati és önkormányzati vezetés mellett történik.
A téma minden bizonnyal a parlamenti ülésteremben is szóba kerül, ugyanis Gyimesi Endre, Zalaegerszeg polgármestere egyúttal országgyűlési képviselő (Fidesz) is, és a régió gondjaira érzékeny képviselőtársaival – Boros Imrével, Nógrádi Lászlóval, Nagy Kálmánnal, Szalai Annamáriával, Manninger Jenővel és Cseresznyés Péterrel – közös kezdeményezéssel megpróbálnak megoldást találni a munkavállalók és a gyár gondjaira. Előbb-utóbb valamilyen komplex intézkedéscsomagra lesz szükség, hiszen nyilvánvalóan nem lehet gyorssegélyek folyósítását rendszeresíteni hol egyik, hol másik külföldi tulajdonú cég dolgozói számára. EU-tagságunk közeledtével ugyanis egyre jobban lehet látni a várható munkapiaci gondokat, amelyek közül csak egy az olcsó, bérmunkaerőt foglalkoztató külföldi cégek kivonulása.
A zalaegerszegi polgármeseter, Gyimesi Endre az ügy kapcsán azt is fontosnak tartja, hogy napjainkra egyértelművé vált: egyre fájdalmasabban kell tapasztalni az ország számos régiójában, milyen következményei lettek az 1994–1998 közötti megtörtént, elhibázott privatizációnak. Ily módon ugyanis jóval ár alatt, jelentős létszámú munkaerőt foglalkoztató termelőüzemek kerültek – sokszor jókora adókedvezmények kíséretében – külföldi tulajdonba. Ez önmagában még természetesen nem lenne baj – mára azonban a befektetések többszörösen megtérültek, és a tulajdonosok tudják, hogy további kedvezményekre nem nagyon számíthatnak. Ezért inkább felszámolnak, elbocsátanak, megszüntetnek – esetleg továbbállnak.
Erről juthat eszünkbe: nem is túl régen sikerrel járt némi kormányzati segítség, amellyel a Danone Rt. Győrből való kivonulását, a dolgozók utcára kerülését akadályozták meg. Igaz, az még az előző kormány idején történt.