Fekete faluban fehér torony

Egy időben pimaszul kiröhögtük a korábbi fotográfusi szokásokat, az illedelmesre merevedett „vetetkezéseket” a bolt, a kocsma, a templom előtt, nem beszélve a tisztaszobák és a festett fényképészműtermek beállított jeleneteiről. Pedig ma ezeket a képeket a legjobb nézegetni. A bátyai képeskönyvben is feltárul a bátyai múlt. A nagy ünnepek helybéli pillanatai, az időtlenséget őrző Duna-ág, s a falu a fehér templomtoronnyal, a tornácokon lógó paprikafüzérekkel, a dundi menyasszonyokkal és a katonacimborák suta büszkeségével.

Bátya község Bajától nem messze fekszik, magyarok és szerbek lakják testvériségben. Talán nincs benne olyan különös, ami más faluban szintúgy ne lenne, de minden helységnek megvan a sajátossága. Így gondolta ezt Fehér Zoltán is, akit Bátyán nagyon sokan tisztelnek, lévén a falu elkötelezett krónikása. Nem volt rest tanári feladatai mellett föltérképezni Bátya néphitét, a helyben megőrzött mondákat, meséket, a feudalizmus korában számon tartott családneveket, amelyeket a levéltárak, templomi anyakönyvek rejtettek, s amelyek közül sokat viselnek ma is a leszármazottak. Nem haszontalan apróságok ezek, hiszen a XX. század vége elnyelte a század elején-közepén még élő, lassúdad tempójú világot. A mondákat, a hagyományokat, a dalokat és szokásokat úgy hagytuk el mi mindnyájan, miként az építkezésekből az oszlopokat és tornácokat, az istállókat és a kemencéket. Ha akadt, aki lejegyezte a szétporladó emlékeket, most méltán számíthat az utódok köszönetére. A kicsiny helyeknek is van múltjuk!
Fehér Zoltán 1931-ben Jászapátiban, famíliájának szívós küzdelemmel fölkapaszkodott sarjaként érkezett a szegedi pedagógiai főiskolára. Apai dédapja juhász volt, öregapja kovács, a még Fejérnek íródott vezetéknevű édesapja pedig már nyomdászmesterré és nyomdatulajdonossá lett Újkécskén. A háború előtt baloldalisága miatt vegzálták, a háború után meg tőkésként államosították, Putnokra költözött a család. Az anyai ág iparosokból, leginkább asztalosokból állott. Zoltán fiuk lelkesen cserkészkedett, falta a népi irodalmat, Kodolányit, Németh Lászlót, Illyést, Veres Pétert és a többieket, főiskolai diplomával a zsebében pedig a bátyai általános iskolásokat tanította magyar irodalomra és nyelvre s énekre, amely szakok egyet jelentettek az anyanyelvi neveléssel, a kultúra, a hagyományok ápolásával, a zenei képzéssel – ha a tanár a lelkére vette hivatását. Fehér Zoltán mindenképpen így gondolta, s magától értetődően ápolta a hagyományokat és a „bátyaiságot”.
Jeles iskolai énekkart gardírozott, menyecskekórust szervezett, falumúzeumra való néprajzi kincset gyűjtött össze, műkedvelő színi előadásokat rendezett, s vezette a községi könyvtárat, amelyet nyugdíjasként sem hagyott oda. És kutatott, keresett. Tárgyi emlékeket, levéltári dokumentumokat s fotókat, rengeteg barna és megsárgult fotográfiát, korszerű fekete-fehér és színes képet. Bátyáról. Nem titkoltan tekintette eszményképének az irodalomból ismert lelkes falusi tanítót, a „lámpást”. Folklórarchívumában sajátos szín az általa összegyűjtött babona- és hiedelemcsokor, amely bájos keresztény-pogány tarkaságával árulkodik egy közösség lelkivilágáról, félelmeiről és vágyairól. Zagyvarékas néphite ma a néprajzosoknak kötelező olvasmány, de aki szereti a boszorkák és királyfik, okos parasztlegények és csudaszép parasztleányok hol hideglelős, hol nevetésre ingerlő históriáit, azok olvassák csak a szó szerint lejegyzett bátyai népmeséket. Annak idején a téeszbrigádok ültek a fűben, az árokparton, s lélegzet-visszafojtva hallgatták, amit a tanár úr lejegyzett, valamely közülük való mesélőt kihallgatván, mintha valami távoli, mégis öröktől fogva ismerős históriát hallgatnának.
Fehér Zoltán akkor kezdte a néprajzi gyűjtést, amikor éppen nem volt „sikk”, az ötvenes években, noha nem sejthette, hogy a huszonnegyedik órában jár vele. Az általános téeszesítéssel 1961-től fogva, sebesen és szinte észrevétlen tűnt el egy korábbi, századokon át alig változó gazdálkodási forma, amelynek valóban lejárt az ideje. Elbontották a parasztházakat, s kockaházakat építettek helyettük. Kidobálták a paraszti élet tárgyait, viseleteit, elhagyták rítusait, sokan az iparba tagozódtak be, de a gépesítés, a fürdőszoba iránti igény, majd a rádió, televízió megjelenése óhatatlanul elsodorta volna a korábbi életmódot, szemléletet. Ha nincs kommunizmus és diktatúra, ez akkor is lejátszódik, talán csak több érzékenységgel és a megőrzendő tárgyak, hagyományok értő megtartásával. A tanár úr azonban mentette, ami menthető, még a holtakat is kifaggatta a bátyai múltról. Jegyzeteket, újságcikkeket, tanulmányokat, könyveket, kottát – magyarokról és rácokról. Persze egyetemet is végez, s 1975-től a Bajai Tanítóképző Főiskola docense, tanára, kitüntetések, elismerések birtokosa, a művészeti nevelés elkötelezettje.
Az idén megjelent bátyai képeskönyv címét egy népdal adta: Fekete faluban fehér torony látszik. Szöveget alig tartalmaz, csak amennyi magyarázatul szükséges a benne elhelyezett képekhez. Nagyon nehezen döntötte el ugyan Fehér Zoltán, mi kerüljön bele az általa összegyűjtött több száz képből, amit egyre hoztak neki a bátyaiak, de ő is fáradhatatlanul fényképezett minden jeles és jeltelen alkalommal. Bekopogtak a tanár úrhoz a fotográfiákkal, magukkal vitték a hozzájuk tartozó történeteket is, hozzáragasztották mindehhez a bátyai emlékezetet. Ő pedig logikus rendbe csoportosította őket. A táj és a falukép, a munkák és hétköznapok, a jeles napok, ünnepek, az oktatás és a művelődés, a háború és a katonaság, a családi élet kínálta a besorolás szempontjait.
Az iparosok különösen kedvesek voltak szívének. Magyarországon egymillió iparos szorgoskodott 1938-ban, hangsúlyozza, igazi véleményformálókként foglalták el helyüket a magyar társadalomban, s hat elemijükkel is újságot olvastak, tájékozódtak a világ dolgairól, színházba jártak. Bátyán a paprikások is az ő soraikat növelték, a paprikatermesztők és -kereskedők, a gazdák és az iparosok érdek-összeforrottságban váltották kenyérre, amijük volt: a paprikát.
A régi fotográfusi szokások a leghűségesebb dokumentátoroknak bizonyultak a bátyai képeskönyvben. Mert mi szólhatna hitelesebben Hegedűs P. Józsefről és családjáról, mint a kép, amelyen háza udvarán ül maga a paprika-nagykereskedő feleségével és gyermekeivel, s mögötte háza, lovai és kövér kocája? A tábori képek a bátyai katonákról, a harctéri békepillanatokról, a kivégzett magyar katona haláláról regélnek. S az ötvenes évekbeli vegyesbolti „idill”, az öntudatosan sétálgató libákkal a hétköznapokról. És az iskolai csoportképek, az esküvői vetetkezések, a békási fűzfák. Mind-mind a bátyai XX. századról szólnak.