Csak a pusztán tud ilyen metsző hideg lenni. A kesztyű sem elég, kezemet a kabátom zsebében melengetem, fekete kötött sapkámat mélyen a szemöldökömig húzom. A fagyos szél megrezegteti a borókafenyők szúros ágait. Őshonos növény ez Bugacon. A tanyához vezető két nyárfa kaput nyit Nagy Ferencékhez, a vályogból vert épületekhez. Szállingózik a hó, a három kuvasz éktelen ugatásba kezd a közeledtemre, még szerencse, hogy a lánc megfogja őket. Ferenc és Irén a másfél hektáros föld gazdái. Barátságosan invitálnak a tizenkét négyzetméteres házba, mert a sparhelttel csak ezt fűtik. A környező erdők lehullott gallyai, meg a kukoricacsutka a tüzelő. A nyári konyhát ilyenkor hűtőszekrénynek használják, hiszen itt lehet tárolni a vágott disznó húsát, a kolbászt, a hurkát, a romlandó ételeket.
Egy asztal, két ágy, két hokedli és a meleget árasztó kályha pattogó tüze teszi otthonossá ezt a kies tanyát Jakabszállástól kilenc és a legközelebbi tanyaszomszédtól három kilométerre. A három felnőtt gyerek és az unokák már régen elmentek innen, Orgoványban, Jakabszálláson és Kunszálláson önálló életet élnek. Leszedem a gönceimet, meggémberedett ujjaimat lassan mozgatni tudom. A vasplatni átforrósodott, fortyog a kávé, beszélgetni kezdünk.
– Éjszaka még hidegebb lehet – jegyzem meg.
– Kemény telünk lesz, de fűtünk – válaszol Ferenc. – Mielőtt lefekszünk, jól megrakjuk a kályhát akácfával, igaz, résnyire nyitva van az ajtó, mert a macskák ki-be járnak. Reggel nem kell begyújtani, mert parázs van, megpiszkálom egy kicsit, ráteszem a gyújtóst és már ég is.
– Nem félnek éjszaka? Hiszen itt a kiáltás is elvész.
– Mitől félnénk? Nincs semmink, nincs mit elvinni. A kutyákat éjszaka elengedjük, nem jó velük találkozni.
– Furcsa, maguknak van mobiltelefonjuk, de áram nincs bevezetve a tanyára.
– Az áram bevezetése sokba kerülne, félmillió forintot is elkérnének. A munkám viszont olyan, hogy kell a telefon. Ma reggel is szólt a főnököm, hogy holnap egy órakor Csengődön temetés lesz, legyek ott. Reggel fél nyolckor az 54-es úton Kecskemétről jön a busz, az megy le Pécsre. Tőlünk másfél kilométerre van a műút, a földúton ez kis gyaloglás. Este fél hétkor jövök vissza.
– Sírásó?
– Azt is mondhatnám – válaszolja kissé elgondolkodva a hatvan év körüli, mélyen barázdált arcú férfi. – Gazdálkodásból nem tudunk megélni. Kemény munka, ha nem a homokban kell kiásnunk a sírt. Van, hogy kétszáztíz centiméterig le kell ásnunk időre, mert mire odaér a gyászoló nép, addigra készen kell lennünk. Mikor az atya elmondta beszédet, megint jövünk mi, leeresztjük a koporsót és visszahányjuk a földet, beszúrjuk a fakeresztet, a sírhantra rátesszük a koszorúkat, virágokat. Általában hetente egyszer-kétszer hívnak, hol, Kiskörösre, Kecelre vagy Csengődre, Kaskantyúra, Tabdira, legutóbb Tázláron voltam.
– Mit fizetnek ezért?
– Temetésenként kapunk kétezer forintot. Havonta összejön húszezer forint. Nyáron dolgoztam kőművesként, az asszonnyal szoktunk szüretre járni bérmunkában, de metszést is vállalok tavasszal – kulcsolja össze megvastagodott ujjait vendéglátóm.
– Kétszázötven-háromszáz forintot keresünk óránként – kiált közbe az asszony. Néha kapunk ebédet is, akkor csak kétszázötven forintot adnak.
– Hogyan telnek a hétköznapok?
– Hajnal négykor kelek – folytatja Irénke. – Meggyújtom a gyertyát, megfőzöm a kávét. Megetetem a macskákat, tíz macskám van. Kapnak a kutyák is, aztán megyek ki a jószágokhoz. Van egy anyadisznónk, vagy húsz csirkénk, tyúkunk, valamint a csípős libám. Ja, és rengeteg galambunk.
– Eszik a galambokat?
– Finom a húsuk – nyalja meg a szája szélét a gazda. Mielőtt kirepülnének, megfogjuk, és levágjuk őket. Négy-öt galambból csinálunk levest, pörköltet vagy sült húst.
– A legjobban ezt tudom „megrágni” – szól közbe a háziasszony,– ugyanis nincs mivel harapnom – takarja el kezével a száját szemérmesen.
– Mit szokott főzni, mit szeret a férje?
– A tarhonya levest nagyon szereti, de a krumplistésztát sem veti meg. De csinálok káposztás tésztát is, tojásos tésztát, grizes tésztát. Meg túros tésztát.
– Hús hányszor van egy héten?
– Csak egyszer, vasárnap.
– Mi az, amit itt a tanyán termelnek?
– Kukoricát vetünk, dinnyét ültetünk, hogy legyen mit enni az állatoknak – dünnyögi maga elé Ferenc. Magunknak krumplit, zöldségféléket ültetünk tavaszszal. De van egy kis szőlőnk, az Izabella, az tűri a szárazságot. Tavaly a gémes kútunk is elapadt, kellene fúrni, de harminc méterig kellene lemenni, amíg jó vizet kapnánk. Termelni mást nem nagyon érdemes, mert bejárnak ide a vadak, most is a kukoricánk nagy részét megették. Valamikor jól ment a dohánytermesztés, hat évig volt dohányunk, de annak is vége már. Abba kellett hagynunk, nem volt szállítóeszközünk, mással kellett elhordatnunk a dohányt, és az sok pénzbe került – mondja keserűen a házigazda.
– Víz nélkül hogyan lehet élni? – kérdem az asszonyt.
– Úgy hordjuk a vizet – válaszolnak szinte egyszerre. – Az egyik ismerőstől hordjuk húszliteres műanyag kannákban vagy két kilométerre innen biciklivel. Az állatoknak az esővizet gyűjtjük össze. Szerencsénk volt, mert az elmúlt hetekben sok eső esett, tele is raktuk az eresz alját edényekkel. Három-négy hektóra valót eltároltunk – nyugtat meg Ferenc.
– Volt ez a tanya nagyobb is?
– Apám még hét holdon gazdálkodott, volt lovunk, tehenünk, szekerünk – emlékezik vissza Irénke. Ez lett belőle – sóhajt fel.
– De hát gyerekkoruk óta dolgoznak. Miért nem jutottak előbbre?
– Nem tudom – néz maga elé az aszszony. Soha nem volt elég pénzünk, sokan voltunk. Éhezni nem éheztünk, de többre nem jutott. Most sem szenvedünk hiányt. Ha sikerülne elintéznünk a leszázalékolást, akkor kicsit jobban lennénk. Mind a ketten betegeskedünk.
– A tanyasi este hogyan telik?
– Kukoricamorzsolással. Gyertyát gyújtunk, beszélgetünk. Sokat beszélgetünk. Televíziónk nincs, de nem is hiányzik. Az elemes rádiót kapcsoljuk be néha. Kézzel morzsolunk, hiszen nincs villanyunk. A petróleum nagyon drága, egy liter négyszáz forintba kerül.
– Soha nem vágytak többre?
– Jól megvagyunk. Így kell elfogadnunk az életet, ahogyan van. Változtatni nem tudunk rajta. Csak az a baj, hogy mindentől messze vagyunk. Messze van a bolt, kilenc kilométerre vagyunk Jakabszállástól.
– A busz nem áll meg a főúton?
– De megáll, buszra viszont nincs pénzünk. Jakabszállásig száz forint, vissza is száz forint. Marad a bicikli, azzal megyünk be még télen is.
– Karácsonyra, szentestére hogyan készülnek?
– Ami jut az asztalra... Lesz egy kis hurka, kolbász meg töltöttkáposzta, süteményt is csinálok. Karácsonyfa nem lesz, fenyőágakat és szaloncukrokat kötözök egy zsinórra, amit kihúzunk a mennyezeten a két fal között. Ez lesz a mi szerény kis karácsonyfánk.
Sötétedik, amikor elbúcsúzom. Furcsa érzés kerít hatalmába, amint kezet fogok velük. Én elmegyek, ők itt maradnak, és nem változik semmi. A kuvaszok haragos ugatással búcsúztatnak. Kicsit mintha enyhült volna az idő. A hó sűrű pelyhekben kezd esni. Hátranézek, a kunyhó ablakán keresztül látom, hogy az asztalon meggyújtják a gyertyát. A kocsival a földúton egyesben megyek ki az ötvennégyesig. Kecskemét felé veszem az irányt. Jobbról is, balról is düledező tanyasi házak sziluettje tűnik fel. Az útszélre felállított fatáblákra fehér festékkel pingálták: Tanya eladó.
Brüsszel bármi áron támogatja Ukrajnát
