Gesztusok nélkül

A politikai osztálynak sem lehet érdeke, hogy olyan tömeg vegye körül, amelynek tagjai ellenségesek vele szemben, és tájékozatlanok – vélekedik Lánczi András műfordító, folyóirat-szerkesztő. Szerinte ugyanis apolitikusnak és politikaellenesnek lenni nem ugyanaz. Ez utóbbi a nyolcvanas évek gyümölcse.

Konzervatív kiáltvány című új kötetének előszavában azt írja, hogy 2002-re kifulladni látszik az a politikai folyamat, amelynek kezdetén, 1989-ben az új, demokratikus berendezkedésre tett kísérletet a magyar politika. Nem a demokratikus intézményeket fenyegeti veszély, hanem a demokrácia morális alapjainak hiánya válik egyre szembeötlőbbé. Ez pedig akár az intézményrendszer kiüresedését jelentheti.
– Sokan úgy gondolják, hogy politikai morálra egyáltalán nincs szükség. A demokrácia valami olyasmi, ami a napi küzdelmekben szüntelen keletkezik és múlik ki. A demokráciának nincs esszenciája, az csupán eljárások öszszessége. Akik azonban komolyan veszik a politikai morált, olyasmire gondolnak, hogy minden jelentősebb politikai változás valamiféle morális megtisztulással jár együtt, amelyben erkölcsi elvek lefektetéséről van szó, és ez történetileg jól dokumentálható. 1989-ben a kerekasztal-tárgyalások és a politikai folyamatok következtében módosították az alkotmányt, és kialakult az intézményi keret. Mindez azonban egy szűk elit körein belül zajlott le, a jogpozitivizmus talaján. Minden akkor kialakított intézmény magán viseli a kompromisszum elemét. Így nagyon nehéz tetten érni az erkölcsi szempontokat. Ezek hiányáról van szó, és ez az, ami továbbgyűrűzik más kérdésekben is, például, hogy mit jelentett a privatizáció, mit az új gazdasági szisztéma, milyen maga a kapitalizmus.
– Az erkölcsi relativizmus miatt a kormány vagy az ellenzék oldaláról várja az ellentétek feloldását?
– Mindkét oldalról várom. Az világos, hogy a politika nem a moralizálás terepe, azt viszont mindenkinek meg kell értenie, mi a mai ellenzék és a jelenleg kormányon lévők közötti szakadék kialakulásának oka. Nem az a probléma, ki mi volt a múltban, kinek volt párttagkönyve, nem az a kérdés, ki volt kommunista, és ma hol áll, hanem az, hogy egyfajta gondolkodásmód termelődik újra, amiről az emberek többségének nincs is fogalma. Lehet, hogy radikális a kijelentés, de a kommunizmus ma ugyanúgy születik naponta újra, mint ahogy régen is. A szocializmus, a kommunizmus eszménye nem diszkreditálódott. A konfliktusok legmélyén ez húzódik meg: sokan hiszik, hogy a kommunizmus a maga evolúciójában eljutott egy olyan pontra, hogy emberarcú szocializmus lett. Úgy gondolják, hogy a szocializmus olyan eszmerendszer, olyan politikai cél, amely a végtelenségig képes a megújulásra, az önmegújításra, csak azt felejtik el megmondani, hogy közben az eredeti célokat megtartja – holott azok az emberi természet miatt tarthatatlanok.
– Mi volt az eredeti cél?
– Az, amit Marx leírt, hogy például a történelem célja valamiféle osztály nélküli társadalom kialakulása, mert az emberi boldogulásnak a tulajdonviszonyok a megrontói. Ami a kommunizmus és a szocializmus megítélését illeti, itt csupán egy taktikai visszavonulást látok, s ez az, ami alternatívát igényel. Konzervatív gondolkodási alternatívát, amelyet a könyvemben részletezek is.
– Hogyan fognak gondolkodási alternatívát találni a kevésbé tájékozott rétegek?
– E kérdés még a fejlett Nyugaton is felmerült. A politikai alternatíva – és ezzel nem akarok senkit megbántani – nem a lakótelepeken vagy az elesettebb társadalmi rétegekben keletkezik. Ők többnyire kiszolgáltatottak, indulatosak. Aki ezeket a konfliktussal járó jelenségeket kezelni tudja, az a modern demokrácia szabályai szerint szavazatokat is tud szerezni.
– A választásokat nem a szűk értelmiségi réteg dönti el. Lehetséges-e az alternatívák kiterjesztése?
– Erre nincs gyors megoldás vagy válasz, legfeljebb csak akkor, ha az értelmiségi körökben, a politikai osztály és elit keretein belül folyik olyan párbeszéd, amelyben ezek a gondolatok felmerülnek. Mindez nagyon lassan „csorog le” olyan szintekre, ahol eldőlhet a választás. Másrészt viszont a politikai eliten belül is kell lennie párbeszédnek. A radikalizmus azért nem jó, mert taszít, félelmet gerjeszt. Mindegy, hogy melyik oldalról jön, félelemmel az emberek nem tudnak együtt élni. A tavaszi választásokon is az történt, hogy aki nyájasabban tudta megszólítani a választókat, aki el tudta hitetni, hogy ő a szelídebb, osztogatóbb, az tudott nyerni.
– Szavainak némileg ellentmond a 23 millió román beözönlésével való riogatás, a szintén mesének bizonyult „hosszú bájtok éjszakája”, a szüntelen simicskázás vagy a szélsőjobbozás.
– Egy kampányban elhangzó mondatok, jelszavak nem képezhetik a tartós párbeszéd alapját, mert a kampánynak rövid távú célja van. Az akkor elhangzottakat nem biztos, hogy komolyan kell venni.
– Csak azért neveztem meg pár ügyet, mert utóbb valótlanságnak bizonyultak.
– Ha valamit naponta sulykolnak a médián keresztül, az hihetővé válik. Ez történt legutóbb is. A tartós hazugságok persze visszaütnek, az ellenfelek nem felejtik el a sérelmeket, és megfelelő helyzetben elő fognak jönni velük. A jobboldal olykor nem veszi figyelembe, hogy a demokrácia nem a naponta fölismert igazságok politikai rendszere. Ki kell tanulni a csínját-bínját, és meg kell érteni, hogy nem feltétlenül az igazsággal lehet választást nyerni. A hazugság visszaüt, de rövid távú célokat igenis el lehet érni vele. Ezt a demokrácia kritikájaként foghatjuk fel.
– Az a tanulság tehát, hogy a Fidesznek is hazudnia kell a következő kampányban?
– Ebből nem ez a tanulság. Ha van tanulság, akkor az, hogy stílust kell tudni váltani. Meggyőződésem, hogy nagyon egyszerű dolgokkal is lehet nyerni. Nincsenek csodák, a politikai marketingeszközök korlátozottak.
– A politikai radikalizmussal kapcsolatban ezt írja: a baloldal folyamatosan azt hangoztatja, milyen jó lenne egy szalonképes konzervatív blokk Magyarországon, ugyanakkor éppen ő maga akadályozza meg ennek létrejöttét.
– Ez politikai harc. A kormánypártok természetesen szeretnék maguk megválasztani az ellenfelet. Úgy gondolják, hogy az a politikai jobboldal, amellyel szembenéznek, nem européer, nacionalista elemek vannak benne, kulturálisan alacsony színvonalon áll. A könyvemben is szót ejtek arról a hamis szemléletmódról, amely szerint valaki csak azért, mert bizonyosfajta nézeteket, eszméket vall, egyúttal magasabb nézőpontból vizsgálhatja politikai ellenfelét. Hogy a hazai baloldal tudatilag vagy kulturálisan magasabb szinten állna, mint ellenfele, ez nem igaz.
– Konfliktuselmélete szerint 1989 után csak a játékszabályok megváltozása következtében lett legitim a baloldal. Valójában az a probléma, hogy az MSZP folytonosságot képvisel a diktatúra és a demokrácia között. Gondoljunk csak a miniszterelnök személyére!
– A békés átmenetnek egész Kelet-Európában meglett az ára, nem csak Magyarországon. Ennek megfelelően minden politikai-erkölcsi fogalmunk a végtelenségig relativizálódott. A nyári hónapok a miniszterelnök múltját érintő botránnyal teltek el. A kormány csak úgy tudta elkerülni a skandalumot, hogy mindent relativizált, ami az üggyel volt kapcsolatos. Így aztán, ami régen rossz volt, az most jó is lehet, és ami ma jónak tűnik, lehet, hogy rossz. Különben is, az emberi természet olyan változékony, miért nem fogadjuk el, hogy a javulás, a belátás, a racionális előrelátás meghozza gyümölcsét? Vagyis mi a probléma?
– Az SZDSZ értelmiségi körei szerint az erkölcsi relativizálásnak is van azért határa.
– Kis János lemondásáról van szó, arról, hogy felszólította a miniszterelnököt, mondjon le. De ahelyett, hogy az SZDSZ Kis János mellé állt volna, tudjuk, milyen irányba fordult. Ami az SZDSZ-ben zajlik, annak az a lényege, hogy miközben különösebben nincs nagy véleményük a szocialistákról, az MSZP-t a „kisebbik rossznak” tekintik, ezért hajlandók bármilyen kompromisszumba belemenni. De hogy mindig így lesz-e, abban nem vagyok biztos.
– Ön szerint tehát új politikai diskurzusra van szükség, új politikai filozófiának kellene kialakulnia.
– Választásokat nyerni szavazatokkal lehet. Méghozzá több szavazattal, mint amennyi az ellenfélnek van. Az, hogy az emberek apolitikusak vagy politikaellenesek, nem ugyanaz. Ha apolitikusak, az azt jelenti, hogy közömbösek. Ha politikaellenesek, akkor az a válaszom, hogy ez az, amit a nyolcvanas években Magyarországon a fejekbe sulykoltak, és aminek mára beérett a gyümölcse. Az biztos, hogy ezek után erkölcsös ember nem fog egyhamar politikával foglalkozni. Régóta mondom, hogy a politikával szembeni felfogásnak kell megváltoznia. Én ezt értem politikai szemléletváltozáson. Ha valaki apolitikus, azt természetesnek tartom, mert az élet nem abból áll, hogy állandóan politizálunk, és politikai cikkeket olvasgatunk. Azért viszont szeretnék tenni, hogy ne legyenek antipolitikusak az emberek, hogy ne csak a felszínes dolgokat lássák, a száznapos programot, vagy hogy ki hazudott, ki nem. A politikáról való gondolkodásmódnak kell megváltoznia, és ebben látom a lehetőséget a párbeszédre. A politikai osztálynak sem lehet érdeke, hogy olyan tömeg vegye körül, amelynek tagjai finoman szólva is ellenségesek vele szemben, és ráadásul tájékozatlanok.
– Kinek kell engednie? A kormány azt mondja, a Fidesznek van stílusváltásra szüksége, az ellenzék szerint pedig a kormánynak. A jelek szerint tartós lesz a szembenállás.
– Nem azt mondom, hogy a szembenállás eltűnhet. Attól még szemben állhatunk, hogy beszélgetünk, akár vitatkozhatunk is egymással. De hogy a tehetetlenségi erő viszi előre ezt a kormányt, az nagyon jól látszik. Ennek az az alapja, nehogy hazugságon kapják. Ebbe a logikai sorba illeszkedik a Keller László-féle vizsgálódás is. Ismerve a magyar rögvalóságot, pártállástól függetlenül előbb-utóbb mindenkinek elege lesz ebből. Keller államtitkársága és vádjai el fognak halni, kivéve, ha találnak valamit, de így, ebben a formában elhalásra van ítélve, mert ez a vádaskodás bő fél évvel a választások után már unalmas és érdektelen. Hogy kinek kell engednie? A politikában senkinek nem kell engednie, inkább gesztusokat kell tenni. Akkor lesz párbeszéd.
– Ami a gesztusokat illeti: miközben Kovács László kijelentette, hogy Orbán Viktor bíróság előtt felelhet az elmúlt négy évért, Juhász Ferenc honvédelmi miniszter antiszemitizmussal vádolta a volt miniszterelnököt. Kovács azt is nyilatkozta, hogy a Fidesz szocialista képviselőket akar vásárolni, és hogy a Fidesz vezette települések a gyűlölködés kis szigeteiként értelmezendők. Ezek szerint továbbra is az agresszív politika a célravezető?
– Nem hiszem, hogy erről van szó. Tudniillik az MSZP-nek a száznapos programja hozott előnyt. Valóban nagyon sok ember kapott pénzt. A program az önkormányzati választáson is gyümölcsözőnek bizonyult szavazatszerzés szempontjából. Ami pedig Kovács László vagy Juhász Ferenc agresszív szembenállását illeti, azok nyilvánvalóan nem a párbeszéd irányába mutató gesztusok. Ők tovább szítják az indulatokat. Az ellenzéki pártok válaszolni fognak az agresszív kijelentésekre. És ne feledjük: a szélsőséges kijelentéseknek csak addig van hatásuk, amíg van rájuk befogadókészség. Ez a demokrácia működésének magától értetődő folyamata.
– Mit szól ahhoz, hogy Kapolcson egy fiatalember lehazaárulózta a miniszterelnököt, és emiatt közvádas eljárást indítottak ellene? Ez azért is érdekes, mert az elmúlt években Orbán Viktort szabadon lehetett szidalmazni.
– A jelenlegi igazságügy-miniszter kezdeményezte a gyűlöletbeszéd büntethetőségét. Én nem értek egyet ezzel, mert ha beterjeszti, valószínűleg olyan törvény születik, amelyet nem lehet alkalmazni. Ha az vezérel valakit, hogy bizonyos irodalomhoz, például a náci irodalomhoz ne lehessen hozzájutni, erre azt mondom, hogy egy nyugat-európai vagy amerikai egyetemen természetes, hogy ki tudom kölcsönözni. Az igazságügy-miniszter úr azzal szokott érvelni, hogy a törvényt a jelenlegi magyar valóság kényszeríti ki. Ez nagyon szép, felvilágosult gondolat, csak az sugárzik belőle, hogy ő meg tudja mondani – egy kicsit atyáskodón, ha úgy tetszik, mélykonzervatív módon, ahogyan egy mai modern konzervatív már nem gondolkodik –, hogy a rossz gyerek mit tehet, és mit nem. Ez patriarchális, leereszkedő stílus, mintha intellektuálisan alacsonyabb rendű lényeket kellene a kormánynak törvényben szabályoznia.
– A baloldali sajtóban eközben szabadon gyalázható a Szent Korona, a Szent Jobb. Egyirányú törvényt mégsem hozhatnak…
– Nem, és ezért mondom azt, hogy Magyarország jogállam, amelyet az elmúlt években sem fenyegetett senki. De ha a törvény ilyen jellegű lesz, akkor sok baloldali radikális értelmiségi is bajba kerül, többet jár majd a bíróságra, mint a katedrára. Jogtechnikailag sem tartom célszerűnek a gyűlölettörvény bevezetését, mert nem éri el a célját. Amit el akarnak érni vele, azt nem törvényben kellene szabályozni, hanem párbeszéddel. Akkor magától kialakul a politikaidiskurzus-kultúránk.

Lánczi András egyetemi oktató, műfordító, folyóirat-szerkesztő. 1956-ban született Budapesten. Az ELTE-n szerzett diplomát 1981-ben. A filozófiai tudományok kandidátusa, november 1-je óta tanszékvezető egyetemi docens a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen. Szakterülete: a XX. századi politikai filozófiai iskolák és irányzatok; a magyar politikai gondolkodás eszmetörténeti kérdései, különös tekintettel a két háború közti időszakra; a modern demokráciaelméletek, ezen belül a kommunikáció problémái.