Amikor újra Velencébe utaztam, ezúttal diákokkal, jött az egyetem összes építészhallgatója. Megható volt érdeklődésük, amely magának az egyetemnek is szól, hiszen tanszékvezetőként éppen Ferencz Csaba volt az elődöm, s Nagy Tamás is gyakran tart előadásokat. Ám aligha ez volt a szempont, hogy éppen hármunk munkáit állítják ki Velencében. Sulyok Miklós művészettörténészt, a magyar kiállítás kurátorát éppen a jelen azon mozzanatai érdekelték, amelyekből kiindulva eljuthatunk az építészet jövőjéhez. Hármunknál talán éppen ezt a közös vonást látta meg, hogy a hagyománytiszteletre építjük a jövőt, de a tradíciók iránti érdeklődés mellett talán a kísérletező kedvet is fölfedezte. Más országok kurátorai esetleg másként értelmezték a Next – jövő – szócskát a velencei kiállítás címében, de a magyar építészetben nem lehet ugyanúgy a technikára és a pénzre épülő jövőképet megjeleníteni, mint számos, Velencében bemutatott külföldi építészeti produkciónál.
– Miben különbözik a magyar helyzet a nemzetközitől? Sosem volt annyi pénz építészetre, mint ma, s nemcsak a külföldi tőke érkezik ide, de mi is szorgalmasan menetelünk Európa felé.
– A hazai és a külföldi viszonyok között a legfontosabb különbség, hogy a fejlett nyugati országok folyamatosan jutottak el a mai technikai szinthez. Magyarországra azonban nem a legmagasabb színvonalat képviselő építészek jönnek, hiszen többnyire maga a tőke sem igazán igényes. A mi múltunkhoz-közelmúltunkhoz nagyon szervetlenül kapcsolódnak az így létrejövő épületek, technikai megoldások: elsősorban út menti bádogdobozok, raktáráruházak, logisztikai központok formájában valósulnak meg. Van természetesen kivétel is, például Erick van Egeraat holland építész, aki vonzódik Magyarországhoz, igyekszik megérteni múlt és jelen történéseit.
– Mit kellene megérteniük a külföldieknek? Lechner Ödön, Kós Károly igazságát, esetleg a népi építészet, a parasztbarokk vagy a klasszicista kúriák szépségét, a bennük foglalt hagyományok folytathatóságát?
– Ha erről beszélünk, nagyon tág határok között mozgunk. A XIX. századig visszatekintve nagyon sok méltatlanul elfeledett, háttérbe szorított építészeti teljesítményt találunk. A szocialista építészképzés tudatosan fedte el Lechner Ödön, Lajta Béla, Medgyaszay László és mások építőművészetét. Kós Károlyról mindenki tud, szimbolikus alakja ő a magyar építészetnek, de évtizedeken keresztül közöttünk élt, s az írók, a népi kultúra, egyáltalán az erdélyi magyarság ügyét felkaroló új generációk egyszerre figyeltek fel munkásságára. Rerich Béla, Borsos József és mások azonban csak időnként bukkannak föl, méltatásuk modernista szemszögből történt, sokáig egyenesen retrográdnak számítottak. Hogy a kép mára jelentősen módosult, abban néhány építészettörténésznek, szakírónak – például Gerle Jánosnak, Szegő Györgynek – vannak múlhatatlan érdemei. Magam a XIX–XX. századi magyar építészetben jelentős szerepet játszott téglaépítészetnek szenteltem egyetemi habilitációs dolgozatomat.
– Az ön munkássága kezdetektől összefonódik az építészet sok évezredes történetében alapvető szerepű téglával, amelyet nem elrejteni akar a vakolat alá, hanem éppenséggel megmutatja az anyag szépségét, faktúráját. Máskor viszont kőből építi – mint sejtekből a méhek – a nagy egészet, a felületet, az épülettömeget.
– A választásban a helynek, illetve az anyag és a hely összefüggéseinek van elsődlegesen meghatározó szerepe. Amikor a tégla helyett a követ választom, az adott helyen másból elképzelhetetlennek tartom az épületet. A visegrádi erdei iskola a patak partján például szinte „kinő” a földből, hiszen a falakba épített és a környezetben lévő kőanyag lényegében azonos. Másik ilyen épületem a Budakeszi út mellett szintén erdei tisztáson áll. Sok a tektonikai hasonlóság a tégla és a kő között, de nem csereszabatosak. Az anyagok és a formák nagyon szoros kapcsolatban vannak a környezettel, bár a jelen építészetében gyakran olyan épületek születnek, amelyek tervezői számára mindegy, hogy Párizs, Szingapúr vagy éppen Berlin számára alkotnak. Én ezt nem tudom vállalni. Azt hiszem, ha több ezer évig fontos volt az emberiség számára a hely és környezete, fél évtized nem változtathatja meg ezt a kapcsolatot.
– Mintha Magyarország kivétel lenne ebben is. Egy olasz vagy osztrák épület szervesen folytatja az évszázados paraszt- vagy halászházak hagyományait. Itthon, legyen szó köz- vagy magánépületről, a tökéletes káosz, a stílusok, az ízlések – pontosabban ízléstelenségek – káosza uralkodik. Mi az oka ennek a zűrzavarnak?
– A zűrzavar fő oka nem anyagi természetű. Sokkal inkább kulturális gondokról van szó, amelyeket évtizedek alatt lehetne csak orvosolni. A velencei kiállítás mutatja, hogy mind a hárman azonosak vagyunk a kiindulópontot illetően: józan építészetet szeretnénk létrehozni: az egyszerű módon megvalósítható jó minőség vezet bennünket. Azt hiszem, ennek a gondolkodásmódnak kellene erősödnie ma Magyarországon, bár a nagyvilágot nem ez a tendencia jellemzi. Igaz, sok építész egyre inkább fölfedezi a régió értékeit, szembehelyezkedve az általános megoldásokkal. Csakhogy az építészek könnyen megfoghatók: a gyors sikerrel kecsegtetett tervező könnyen elcsábul.
– Kiemelhető-e egy-egy ország, amelynek építészei „testületileg” állnak ellent a pénz vonzásának, és teremtenek valóban korszerű építészetet?
– Svájc mai építészetét tartom követésre méltó példának, de korántsem azért, mert ott igen sok pénz áll az építészek rendelkezésére „álmaik” megvalósításához. Rátaláltak arra a szellemiségre, amely szorosan kötődik saját kultúrájukhoz. Tágan értelmezem a kultúra szót: a műszaki, mérnöki kultúrát is ide értem, de éppen úgy a közösségi, táji értékeket is. Most hívtam meg egy zürichi professzort, hogy előadást tartson minderről az Iparművészeti Főiskola építészhallgatóinak. De a skandináv országokat is példaként hozhatjuk a szó legnemesebb értelmében vett hagyományőrzésre. Ezzel szemben mutatkozik igazán tragikusnak a hazai helyzet: a folyamatosság megszakadása az utóbbi ötven évben. Növelte a bajt, hogy a hetvenes évekig ennek a törésnek a hatását nem is lehetett érzékelni, akkor még jelen voltak közöttünk a század első felében indult generációk nagy tekintélyű mesterei. A hetvenes évektől sokan éreztük a hiányt, de mégis álomvilágban éltünk, s az utóbbi tíz évben kellett rádöbbennünk a helyzet súlyosságára. A reményt a változásra éppen az iskola, az oktatás adja. A középnemzedék számos tagja átérzi saját felelősségét, jó néhányan intenzíven bekapcsolódtunk a tanításba is, amelynek eredményességét segítheti a hallgatók kiválasztása s az erősödő decentralizáció is.
– Műegyetemi hallgatóként önnek voltak még igazi mesterei?
– Ironikusan úgy szoktam mondani, hogy aki a Műegyetemen tanult, akkoriban annak ellenére lett építész. Magam Jurcsik Károlynak köszönhetek sokat, akinél pályámat kezdtem, s akinél nyolc évig „cselédkönyves” voltam, vagyis önálló munkám nem volt akkoriban. Ez jó alap volt a továbblépéshez, hiszen ebben a szakmában nagyon föl kell tölteni az akkumulátort, hogy az út végéig kitartson.
– Jurcsik Károly valóban kiváló, meghatározó jelentőségű építész, önnel ellentétben azonban éppen a beton-, paneles építkezés lehetőségei foglalkoztatták akkoriban, amikor együtt dolgoztak. Honnan mégis ez a harmónia?
– Ebben az egyben nem értettem vele egyet, munkássága hagyományos részét tartom igazán jelentősnek, amely annyira bőséges – például az orgoványi, szekszárdi, budafoki épületek. A paradoxon az, hogy a hasonlóan jelentős mesternél még az elhibázott munkákból is sokat lehet tanulni, annyira fontos a szellemiség, hogy az még rossz időben is erőt ad az embernek. A paneles építészet kora pedig igazán rossz időszak volt, ha úgy tetszik, ostromállapot az építészet számára.
– Önnek is ár ellen kellett úsznia. Sok kortársa a gyöngébb ellenállás felé haladt.
– Komoly szerepe volt pályám alakulásában, a téglaépítészethez vonzódásomban Jánossy Györgynek is, akivel – az Iparművészeti Főiskolán kialakult jó szokás szerint – tanárpárt alkotva tanítottunk. Hasonlóan erős volt a kötődése a téglaépítészethez Gulyás Zoltánnak, Farkasdy Zoltánnak is, akiktől szintén sokat tanultam. Nemcsak téglából építettek, de legjobb alkotásaiknak ez volt az anyaga.
– A velencei kiállítás katalógusában szereplő első jelentős épületénél, az 1983-as lakóháznál is a nyers téglafelületek dominálnak. Hogyan győzte meg a megrendelőket, hogy az akkor még itthon kevésbé divatos megoldást alkalmazzák?
– Nemcsak nekik, magamnak is terveztem. Hatlakásos épületről van szó a Pasaréti tér környékén, amelyben az egyik lakás a miénk volt. A hatvanas évektől egészen máig számos magyar építész tervezhetett olyan épületet, amelynek ő is lakója lett később: a tervezési díj természetbeni fizetése kedvező volt a megrendelők számára is. Nagy dobásnak tekintettük az ilyen feladatokat, s folyamatos művezetéssel segítettük, hogy minden úgy valósuljon meg, ahogyan akartuk. Egyébként is úgy vélem, a jó építészet nem független a tervezőtől, nem perfekt mechanizmusként működik, részt kell venni a folyamat egészében. Bizonyos mértékben a szegénység dokumentuma is volt az első épület, mert nem dísz- vagy burkoló-, hanem közönséges téglából épült, a téglaépítészet szellemi részét azonban igyekeztem belesűríteni az anyagba, a formákba. Hasonló módon jött létre az újlaki parókiabővítés, a szerény és szegény építés lehetőségeit kizárólag a gondos falazás, a részletekre ügyelés növelte meg. Máig kedves és valóságos épületeknek érzem e két házat, mindkettőnél fontos volt számomra, hogy az építés nyomait, hibáit ne takarjuk el, hanem vállaljuk.
– Aztán kőépületek következtek, például az erdei iskola Visegrádon…
– Ennek építése 1986 körül indult, a kezdeményezés a faluházakat és más, új típusú közösségi épületeket létrehozó összefogásokhoz volt hasonló, az egyre puhuló diktatúra időszakában egyre több jelent meg belőlük nálunk is. A Pilisben az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy csak kővel lehet dolgozni. A másik alapszempont az épület környezetbe illesztése volt: a nagy tömegű, majd háromezer négyzetméter alapterületű, két részben épített tömbnek természetes módon kellett a hegységbe hosszan benyúló patakvölgy részévé válnia. Különösen nagy élmény volt ilyen természeti környezetbe tervezni, főként mert nem önmagában szeretem a természetet, hanem építészként elfogultan azt a formáját, amelybe szépen beillesztve jelenhet meg egy vagy több épület. Ezt találom meg az Őrségben vagy az erdélyi falvakban, templomokban.
– Pro Architektúra Díjat kapott az említett házért. Mit díjaztak benne ön szerint?
– Hogy tényleg jól sikerült, döntő jelentőségű volt az anyagválasztás. A kő mellett a fa jelenléte. De nem akartam, hogy egész erdőt kelljen kivágni ahhoz, hogy „erdőbe illő” épület szülessen. Csak indokolt helyen és mértékben alkalmaztam a fát.
– A legutóbbi épületeknél újra a kedves anyaghoz, a téglához tért vissza. Két különböző típusú, méretű, rendeltetésű épületről van szó. Az egyik a Porcelánium, a herendi porcelángyár nagy alapterületű kiállítási épülete, a másik egy budai villa.
– A feladatok különbözősége tette számomra izgalmassá azt az időszakot, amikor ezeket az épületeket terveztem. Először a nagy középület készült el, amelyből valóban sok minden beleépült a más méretű, funkciójú lakóépületbe. A téglán kívül sok más anyag is hasonló a két háznál, s hasonló volt a megbízói igényesség is. A budai villa építtetője a szó legnemesebb értelmében „megbízottjának” tekintett, az építkezésen az én szavam ugyanannyit számított, mintha ő beszélt volna a feladatokról. Így lehet igazán jól építeni, nincs vita, alá-fölé rendeltség, mindkét félhez méltatlan helyzetek sora. Ami az épület hangulati részét illeti, időjátékkal próbálkoztam, hogy a hatvan–nyolcvan éves magyar és skandináv téglaépítészet hagyományait is beépítsem a falakba, illetve hogy hangsúlyozzam az építészetben és az egyes elemekben, például a korlátnál, nyílászáróknál megjelenő iparművészet egységét.
– Időrendben ez az utolsó jelentős épület, amely a velencei magyar kiállítás katalógusában is szerepel. Tervek nyilván azóta is születtek, megvalósulóban vannak a következő épületek. A nagy nemzetközi kiállításon való részvétel azonban az előretekintés mellett a számvetésre, visszatekintésre is inspirálta. Milyen tanulságokat szűrt le, együtt látva saját életműve jelentős alkotásait?
– Jókor jött a számvetés lehetősége, hiszen talán már tényleg van mire visszatekinteni. Nyilván arra is jó ez az alkalom, hogy az ember alaposan áttekintse, hol tart a nagyvilágban az építészet – bevallom, ezt az elemző munkát még nem igazán végeztem el. Inkább a belső összegzés időszerűségére gondolok. Azt hiszen, a három kiállító hasonló gondolkodása a helyről, az anyagról, a hagyománytiszteletről azt mutatja, hogy egyikünk sem jár alapvetően téves úton.
Építési és Közlekedési Minisztérium
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
