Jobboldali kérdések

Kudarca után minden párt azon töpreng, mi is történt és miért. A jobboldali töprengők és aggódók azután Argentínától Magyarországig arra a következtetésre jutnak, hogy vereségüket valami összeesküvés okozta, és ezt a hipotézist megtoldják néhány továbbival: a pénz nem volt elegendő a választási költségekre, a szervezés hiányos volt, nem ragasztottak elég plakátot a házak falára, a karizmatikus vezető megbicsaklott a győzelem küszöbén stb. stb. Az érvekhez azt is hozzáfűzik, bár szégyellősen, hogy szemben a baloldal kohéziójával, a jobboldal felkészületlenül állt ki a csatatérre.
Ne keressünk hic et nunc gyógyszereket a kiújuló sebre, említsünk meg inkább egy történelmi esetet, amely jól példázza, mi játszódik le manapság. Képzeljük el, hogy a XVIII. század második felében élünk, a francia királyság civilizációs előnyeit élvezzük, és hátrányaitól szenvedünk. Vagyis „normális” helyzetben találjuk magunkat: a többség az többség, a nyomorultak nyomorultak, a polgárok gazdagodnak, a nemesség pökhendi, a király a „nép atyja”. Az illetékesek viszont tudják, hogy bár „Isten francia”, és noha terjed a „douceur de vivre”, az országban egyre-másra születnek, sőt a Rajnán túlról is ömlenek a szubverzív irodalmi művek: tanulmányok, szentbeszédek, tudományos esszék, kritikus egyházi írások, királyt káromló pamfletek, erotikus regények. A szerzők: Voltaire, Diderot, Rousseau, a Grimm testvérek – de van közöttük jócskán német református lelkész is, akiket sok évvel később Heine a forradalom legfőbb forrásainként jelölt meg. És van sok hugenotta is, akiknek a családját még XIV. Lajos üldözte el francia földről. Ők a reformáció pillérei Franciaországban, sok köztük a tanult ember. Letelepedvén német földön, Hollandiában, Angliában, ők a szócsövei Descartes-nak, Kálvinnak, Epikurosznak, a res publicának, a janzenistáknak. Tarka tömeg az övék, amelyet az egyházellenesség, a páduai egyetem materializmusa, a reformáció tézisei, a jövő mechanikus világképe tart össze. Elméleti kohéziónak nyoma sincs, a tudós férfiak – Newton, Spinoza hívei, Jansen püspök szigorú követői és Lucretius lelkes olvasói idővel (és egy kis angol támogatással) mégis szilárdnak mondható tömböt alkotnak majd. Megalakulnak a szalonok és a filozófusok konklávéi, a forradalmi laboratóriumok, ahol a kor irodalmi hősei faragják finomra a francia nyelvet és intelligenciát. Beszélhetünk az elegancia és a morális rombolás találkozásáról, ugyanakkor a ragyogó stílus vetekszik az Athénban és Rómában létrejött művekével. Úgy látszott, a (nyugati) világ elérte a tökéletes egyensúlyt.
De csak úgy látszott, amint azt a kortársak mindig így gondolják. A kérdés ugyanis ez: hogyan jutott a tömérdek írás egyik kézből a másikba, hogyan lépte át a határokat, kik terjesztették? Nagy részét elismert nyomdászok és kiadók juttatták el az olvasókhoz. Eklatáns példa: Kant kézhez veszi Königsbergben Rousseau Émile-jét, olyan hévvel olvassa, hogy délutáni sétáját is elfelejti, és kijelenti, hogy a könyv felébresztette őt dogmatikus szendergéséből! Márpedig Rousseau műve minden tekintetben forradalminak bizonyult!
Milyen volt a legtöbb írás kalandos útja a cenzúrán keresztül? Kétféle cenzúra működött: egyházi és világi. Az első figyelme mindenre kiterjedt, a második kevésbé hatékonynak, mondhatjuk, léhábbnak bizonyult. Hosszú évekig egy nemes úr, Malesherbes volt a főcenzor, akiről a hálás utókor (mármint a philoshophe-ok társasága) sugárutat nevezett el Párizsban. Megérdemelte, mert mint főcenzor ő tette lehetővé a „szubverzív” könyvek akadálytalan határátlépését azzal, hogy kiadta a szükséges utasításokat. Mikor erre nem nyílt lehetősége, titkos utakon közölte az értelmiségiekkel, hogy „nem fog odanézni”, sőt ha más mód nem volt rá, a saját hivatalában tárolta a frissen bekötött kéziratokat, könyveket. Malesherbes tehát szándékosan félrenézett, az írások átperegtek ujjai között, megtaláljuk őket a királyi lakosztály előszobájában, a művek témaként szerepeltek főúri vacsorákon. Egy angol látogató szerfölött meglepődött, amikor azt tapasztalta, hogy lakájok és pincérek előtt is ócsárolják a királyt meg a királynét, és a borral együtt folyik az istenkáromlás.
A forradalom előtti évtizedben az adott témák a vidéki városokra is átterjedtek, bizottságok alakultak, néha kevesebb mint egy tucat taggal, akik levelezésben álltak a párizsi ateista és királygyűlölő csoportokkal. A kortárs Rivarol, majd az első világháborúban elpusztult Augustin Cochin tudósít arról, hogy a vidéki „társaságok” (société de pensée) kezén olyan listák forognak, amelyek szabadkőműves-programokat hirdetnek. A klérus egy része lázong a püspökök ellen, és olyan vallásról álmodik, amelyben nincsenek dogmák, és az érzelmek szabadon ihlethetik meg az újfajta híveket. Közben terjed a vallási közömbösség, amely a következő (XIX.) század regényirodalmában jut majd kifejezésre. Az „ideális állam” képe már előzőleg megjelent, elsősorban Angliában (alkotmányos királyság), ahol a liberális felfogás elfogadtatta a vélemények és szekták szabadságát, a kvéker felekezetét éppúgy, mint a zsidó vallásét. A szabad piac ennek velejárója volt, természetesen az angol gazdasági érdekek szigorú betartásával. Így győzedelmeskedett Anglia Európa fölött, előbb a francia forradalmi idők, majd a napóleoni háborúk folyamán. Az „anglománia”, az angolok csodálata uralta a régi, majd pedig a pénzarisztokráciát. Mint általában, az eszmék és az anyagiak összjátékának hatására született az új világ. Hogy képesek vagyunk-e a fentiekből levonni a tanulságot, az már a történetfilozófián múlik.
Egy konkrét következtetés mindenesetre nyilvánvaló: az érdekhálózat megteremtése, amely eszmei alapokon áll, nem rövid lejáratú partnerségen múlik. Diderot és munkatársai az Enciklopédia kivitelezésében (ez volt ideológiájuk motorja) hosszú éveken át támaszkodhattak például Hollandia szabad sajtótörvényeire, ahonnan a cenzúrázatlan írásokat becsempészték Párizsba, és onnan eljuttatták a vidéki városok társadalmi vezetőihez. A helyi orvos, a patikárius, a jegyző, a plébános, a tanító stb. voltak a címzettek. Az alapeszme: az egyház megreformálása és a királyság megdöntése. De ehhez szükség volt a görög atomizmus tanaira, az eretnekség gondolati struktúrájára, a vallások összehasonlító tanulmányozására. „Föld alatti egyetemekről” beszélhetnénk, de mindenképpen eszmei egyezésről, amelynek gyökerei messzire nyúlnak vissza, és végül is egyfajta internacionalizmusról tanúskodnak. A hugenotta Pierre Bayle-nek éppúgy része volt benne, mint a szabadkőműves Lessingnek, az angol moralista Mandeville-nek ugyanúgy, mint az ádáz materialista d’Holbach bárónak. Olvasták egymás írásait, leveleztek, találkoztak, együtt banketteztek. Támogatták a nagy ügyet, bár sokan fejüket vesztik majd a guillotine alatt. Ennek feltalálója, Guillotin doktor szintén a társasághoz tartozott…
Az újabb váltás nagyjából a XIX–XX. század fordulóján következett be. Ugyanaz történt, csak másként. A marxisták közvetlen örökösei a felvilágosodásnak, közvetve távolabbi ősökre tekintenek vissza. Az utópiával telített feladat megmaradt, a módszerek alig változtak.
Leckét is tőlük vehetünk: állandó, kitartó munka, tanulás, történelmi odafigyelés. Kohézió.