A 17 éves lányom – elég önfejű, lázadó gimnazista – Sithath képét nézve megkérdezte: szóval ez az öcsém? (…) Szeretném megtudni, milyen módon lehetne kicsit személyesebb kapcsolatot találni a sráccal. Valami módon jó lenne segíteni a fogadott gyerekünk elindulását. Gondolom, egy idő után magának kell megkeresnie a kenyerét (rizsét)” – ilyen és ehhez hasonló levelek százai lapulnak Révész Szilvia asztalán, aki a Magyar Baptista Szeretetszolgálat Fogadj örökbe! elnevezésű programjának vezetője. A nálunk újszerű kezdeményezés óriási visszhangra talált Magyarországon: néhány hónap alatt négy országból több mint négyszáz gyereket fogadtak szimbolikusan örökbe magánszemélyek és kisközösségek.
A nemzetközi szolidaritás ezen formája régóta működik a nagyvilágban. A lényege, hogy közvetlen kapcsolatot teremt a támogató és a támogatott között: az adományozó nem egy – különben nemes – célra ad pénzt, amely aztán egy nagy kalapba kerül, hanem kiválaszthat egy gyermeket, akit havi rendszerességgel támogat. Tudja a nevét, ismeri a sorsát, fotója van róla, akár meg is látogathatja, így mindig tisztában van azzal, hogy mikor mire költi a pénzét. A világon több millió gyereket fogadtak így örökbe – a „nevelőszülők” havi pár dollárból sok esetben az éhhaláltól vagy tragikus végű fertőzésektől mentik meg a távoli országok szenvedőit.
– A nyugati demokráciákkal ellentétben Magyarországon az adakozásnak még nem alakult ki a szokásrendje, kultúrája – mondja Szenczi Sándor, a szeretetszolgálat vezetője.
A karitatív programok többnyire kampányjellegűek és eseményfüggőek: az árvíz idején vagy a romániai forradalom esetében egy emberként mozdult meg az ország, de állandó segélyprogram nagyon kevés van. Miközben az ország lakosságának jó része úgy gondolja, hogy magunk is támogatásra, segélyre szorulunk, ezzel együtt kialakult egy mecénásréteg és egy elég jól működő, erős civil szféra, akik képesek és akarnak is segíteni. Azt sem szabad elfelejetni, hogy a NATO- és EU-csatlakozás következményeként immár Magyarországnak is komoly kötelezettségei vannak a nemzetközi segélyprogramokban, ahol immár donorként számítanak ránk.
A magyar kezdeményezés havi háromezer forintnyi kötelezettséget jelent – ebből a pénzből meg tudják oldani például egy kambodzsai árva élelmezését vagy egy nyugat-szaharai menekülttáborban élő fogyatékos kisgyerek speciális kezelését. A programról először lapunk adott hírt, aztán megjelent egy riport egy nagy példányszámú női magazinban is, majd különféle tévétársaságok beszélgetőműsoraiba is bekerült a kezdeményezés. A közönség reakciója azonban még így is minden várakozást felülmúlt: jelen pillanatban száznyolcvannnyolc kambodzsai, százhuszonegy nyugat-szaharai és kilencvennégy malawi kisgyereknek vannak magyar „örökbefogadói”.
A kambodzsai magyar alapítású árvaház történetéről a Magyar Nemzet is beszámolt (Árvaház a világ végén, 2001. augusztus 25.), itt valamennyi gyereknek sikerült magyar támogatót találnia. A gyerekek élelmezésére a segély megérkezése előtt havi négy dollár (!) jutott, ám most már a pénzbeli támogatáson túl egy tizenötmillió forint értékű víztisztító és fertőtlenítőberendezés is megkönnyíti a hétköznapokat. A szeretetszolgálat munkatársai már háromszor jártak ott személyesen, minden gyerekről fotó készült, melyet már régen eljuttattak a támogatókhoz. A fővárostól, Phnom Penhtől alig negyven kilométerre levő intézményben jelenleg kétszáznál is kevesebben vannak, ám a hajdani magyar támogatás idején – az otthon a hetvenes években a szocialista táboron belüli kötelező szolidaritás jegyében épült – gyakran ezer fő fölé kúszott a létszám.
A program keretei között a Szaharában egy menekülttábor fogyatékos gyerekeit támogatják, ahol a Pethő Intézet módszereivel próbálnak segíteni a mozgássérült gyerekeken. A közép-afrikai Malawiban pedig az árvákat befogadó keresztény gyülekezetekkel vették fel a kapcsolatot, a támogatók a náluk elhelyezett gyerekeknek küldik a havi apanázst. Az országban óriási éhínség van, és a lakosságnak ijesztően nagy része HIV-pozitív, a havi tíz dollár ott szinte mesés vagyonnak számít, és elég a túléléshez.
A közeljövőben két új helyszínnel bővül a kezdeményezés. Kárpátalján egy missziós árvaház gyerekeiről készülnek a fényképek, a Vajdaságban pedig a Kolefka árvaházban indul be egy fogyatékos gyerekeken segítő program. Itt, Topolyán elsősorban szakszerű ellátásra van szükség, ezért az árvaháztól kapott teremben tartott foglalkozásokra nem csak az intézmény lakóit várják. A speciális bútorok már megérkeztek, a rendszeres foglalkozás hamarosan indul.
A szeretetszolgálat embereitől sokan megkérdezik, miért nem a hazai szerencsétleneken segítenek inkább. Szilágyi Béla igazgató századszor is türelmesen magyarázza, hogy az itthoni missziók (drogambulancia, hajléktalanprogram, árvízkárosultak támogatása stb.) mellett nem lehetünk közömbösek a világban tapsztalható szenvedés iránt sem. A Fogadj örökbe! mozgalomnak pontosan az a célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a saját lakó- és kulturális körzetükön kívüli humanitárius kérdésekre; erősítse a szolidaritást idegen népek és nemzetek iránt, megteremtse az adakozás kultúráját és a humanitárius tevékenységek iránti közbizalmat. Havi háromezer forintért az ember ugyanis nemcsak a segítségnyújtás örömét tapasztalja meg, hanem bepillant egy távoli ország hétköznapjaiba is. Aki teheti, természetesen meg is látogathatja a támogatottakat vagy meghívhatja magához őket.
Az örökbefogadók nagy száma és az érdeklődő levelek azt bizonyítják, nálunk is működik a világban jól bevált kezdeményezés. Az örökbefogadók közt például megtaláljuk a Debreceni Református Gimnázium tíz osztályát és három kollégiumi szobáját – ők a hazulról kapott zsebpénzből és az osztálykasszából spórolják össze a „tiszteletbeli osztálytársak” havi apanázsát. Egyházi közösségek, nőegyletek, baráti társaságok és vállalkozók is vannak a donorok közt, de a legtöbbjük magánszemély. Többen azt is felajánlották, hogy ha lehet, akkor itt iskoláztatnák a gyereket – a gyakorlat szerint ezt nem javasolják, ugyanis nem szerencsés a rászorulót teljesen kiemelni megszokott kulturális környezetéből. Sokan apró plüssállatkákat, édességcsomagot is küldenek a pénztámogatás mellé, és ha ennek nincsenek nyelvi korlátai, megpróbálnak levelezni is.
– Az állandó visszajelzés, az átláthatóság és a professzionalizmus a titka az egésznek – mondja az egyik támogató, aki nem szeretné nevét adni az interjúhoz. – Engem vállalkozóként számtalanszor megtalálnak a humanitárius ügyekkel és a szeretetbiznisszel foglalkozók, ám arra sem időm, sem energiám, hogy ellenőrizzem, vajon tényleg arra gyűjtenek-e, amire mondják, és nem csalókkal van-e dolgom. A személyes kapcsolat kizárja a csalás lehetőségét, mert ha kedvem tartja, bármikor meg tudom látogatni a „mostohafiamat”, és látom, hogy odaért-e a támogatás. Háromezer forint nekem nem a világ, de neki lehet, hogy az egyetlen jó az életében.
Kemény üzenetet küldött a francia hatóságoknak a Telegram alapítója
