Klerikusból kirurgus

A boncolás kérdésének megítélése a középkori egyházban szorosan összefüggött a feltámadásba vetett hit egyfajta materializálódásával, bár időszakonként nemcsak a holttestek anatómiai vizsgálatát, hanem a sebészeti tevékenységet is tiltották a klerikusoknak. Márpedig a XII–XIII. századi orvosok többnyire szerzetes vagy egyházmegyés papok voltak. A többnyire itáliai zsinatokon meghozott rendelkezések hatása Magyarországra is eljutott, és az 1279-es budai zsinaton nálunk is megtiltották a papoknak azokat a beavatkozásokat, amelyek vágással vagy égetéssel jártak együtt. Ez a két eljárás alapvető fontosságú volt a kor gyógyászatában, és a fontos feladatok elvégzése a későbbiekben az alacsonyabb végzettségű kirurgusokra hárult. Legalábbis hivatalosan, mert több jel is arra utal, hogy a rendelkezéseket nemigen tartották be.
Az orvoslásnak a sebészettől való szétválása nem magyar jelenség, és nagymértékben hozzájárult a gyógyítás laicizálódásához, bár a tudomány fejlődését jócskán visszavetette. A kirurgusok önálló céhekbe tömörültek, és működésüket, képzésüket különféle céhszabályok regulázták. Az esztergomi sebészek céhlevele 1597-ből részletesen meghatározza az elvégzendő tanulmányokat is. A XVII. században a sebészeknek négy év inaskodás után kellett nyilvános vizsgán számot adniuk tudásukról.
A középkori magyar orvosok közül néhányan nemzetközi hírre tettek szert, és „európai karriert” építettek. Ám tanulmányaikat is külföldön kellett végezniük. A bolognai egyetemen, ahol már az ezerháromszázas évek elejétől több-kevesebb rendszerességgel hullaboncolással szemléltetve tanították az anatómiát, a XV. században három magyar professzor is tanított.
A tehetségesebb, hazatérést választó medikusok közül néhányan Magyarországon is szép pályát futottak be. III. Béla háziorvosa például, a Párizsban tanult Petrus Hungarus a kalocsai érsekségig vitte. Weszprémi István (1723–1799) orvosdoktor történeti munkájában megállapítja, hogy az első magyar orvosok nem világi emberek, hanem érsekek, püspökök, kanonokok, vikáriusok, esperesek, plébánosok, szerzetesek és egyéb papi renden lévők voltak.
Persze bizonyos mértékig itthon is elsajátítható volt az orvoslás tudománya, csak egy nagyobb hírnévnek örvendő hazai doktor mellé kellett szegődni, akitől elleshetők voltak a fortélyok. Bizonyára így szálltak az orvosi ismeretek egy-egy kolostorban is az idősebb, gyógyászattal foglalkozó szerzetesről a fiatalabbra. A budai ferences kolostor egyik orvosa, Aginet a szélütéstől és sérvtől gyötört Tapolcsányi Pétert gyógyítgatta 1273-ban. A betegről már mindenki lemondott, még IV. Béla udvari orvosa is gyógyíthatatlannak nyilvánította. Aginet testvér valamilyen anatómiai ismeretekkel biztosan rendelkezett, mert kötelekből sérvkötőt készített Tapolcsányi Péternek, és zarándoklatot javasolt számára a Nyulak szigetére, a szentként tisztelt Margit sírjához. A remélt gyógyulás nem is maradt el.
Érdekes módon az orvosok és kirurgusok mellett legnagyobb anatómiai ismeretekkel a hóhérok rendelkeztek. A kivégzésre specializálódott szakemberek sokszor más téren is kamatoztatták tudásukat, és gyakran léptek fel mint javasemberek vagy csontkovácsok. Kemény János említi emlékirataiban Bethlen Gábor haláláról, hogy amikor sem a német, sem a morva, sem a zsidó orvos nem tudott segíteni rajta, elhívatta a lőcsei hóhért, aki „doktoros ember is volt”. Az előrehaladott szívelégtelenségen azonban már ő sem tudott segíteni, de tett egy utolsó próbát, és a fejedelem dagadó, vízkóros lábait megvagdosta, hogy a rossz nedvesség „kiszivárkozzék”. Mindhiába.