Könyvesház

Utolsó garabonciások
Novellák Erdélyről, Trianonról és a románságról
Margittai Gábor
„Ön mit adna Magyarországra érkező barátja kezébe, aki szeretné jobban megérteni, hova csöppent?” – szólított félig-meddig játékos szavazásra nemrégiben egy kulturális napilap az interneten. De tegyük fel, hogy barátja nem a könyvajánló identitására, nem a legendák korára, nem Emese álmára, Trianonra avagy 1956-ra kíváncsi, szedte félig-meddig tréfás pontokba kikötéseit a szerkesztő. Lehetséges volna? Bemutatni egy országot, akár a leglanyhább, legolajozottabb históriájút is, mitológiája, diadal- és szenvedéstörténelme nélkül? Kilúgozni polgáraiból, hagyományaiból, irodalmából a közösségi számvetést, az ön- és ellenségképet, a térség, a táj, az együttélés dilemmáit? És éppen a magyar irodalomból? A szerkesztő ezt nyilván egészséges, bátor provokációnak gondolja.
Lehet persze mindezen jó konzervatív módjára dohogni, de visszakérdezésekre is alkalmat ad a máskülönben érdektelenségbe fulladt voksolás: mi porosodott be visszavonhatatlanul, mi leporolandó, és mi folytatható a történelmi indíttatású, közösségi sorskérdéseket firtató magyar irodalmi hagyományból? A Noran Kiadó három új kötetét mindenesetre nehéz szívvel ajánlanánk külhoni barátunknak: trianoni novellák, a románság magyar szemmel, Erdély impériumváltás előtt és után – kispróza-válogatások, amelyekből más sem árad, csak a történelem átható szaga.
Könyvkiadásunk egyik rákfenéje az antológiaözön. Ha egy kiadónak nincs pénze szakácskönyvekkel, méregdrága hasonmás kiadásokkal, színes fotóalbumokkal leigázni a piacot, rögvest mondvacsinált válogatásokat szerkeszt klasszikus szerzők új műveiből, újonnan felfedezettek klasszikus alkotásaiból; százféle szempont, tematika, érdek alapján százszor rostálja meg ugyanazt a nyersanyagot, hogy ami korábban alul volt, most fölülre kerüljön. A Noran Kiadó novellagyűjteményei sem mindig kivételek ez alól: vannak átfedések, bekerültek fontos helyekre érdektelenebb szövegek is (mint például az Erdély-kötet első teoretikus-publicisztikai fejezetébe). Nem mindig tűnik indokoltnak a szerkesztő Ady-rajongása; és a sok Nyírő József- és a még több Tamási Áron-mű – máskülönben szívszorító írások – elbillenti az egyensúlyra amúgy sem mindig ügyelő Erdély-válogatást.
Ezekre a kötetekre mégis nagy szükség van: belőlük – leginkább a húszas–harmincas évek novellairodalma alapján – megtudhatjuk, hogyan finomíthatók irodalommá történelmi tragédiák. Akár egyetlen hosszú kolozsvári pillantásban, amelybe belefér rongyos rákárus cigányasszony, rádióalkatrész-üzlet előtt ácsorgó bivalyfogat, kövér, kelletlen arcú szász iparosok, piperkőc román tisztek és az óváros mélyére húzódó magyarok. Belefér a magyar kaszinóban kártyázó úri társaság, amelynek hirtelen lecsúszását csak a nevetséges tétek és a halk panaszok jelzik, de belefér egy pendelyes, bocskoros, elgyötört román család is, mintha Barabás romantikus képének karikatúrái lenének, akikről Hunyady Sándornak 1934-ben Erdély minden magyarjának szenvedése jut eszébe.
Megtudhatjuk a három novellagyűjteményből, milyen gazdag és szövevényes az Erdély- és Trianon-szimbolika a magyar irodalomban: a Nyugat korifeusainál, Babitsnál, Karinthynál, Kosztolányinál éppúgy, mint novellakultúránk másod-, harmadvonalbeli, ám sokszor elsőrangú szerzőinél. Babits A röpülő falu című kisprózájában egy települést röptet át a demarkációs vonalon a menekülők vágyakozása. Kosztolányi Égi jogászában a területfoglalók megalázta parasztember kerekedik fel, hogy szerződésbe vétesse „mindön magyarok ártatlanságát”. Krúdy garabonciása pedig egész életében titokzatos levelet hord szíve fölött, amelyet haldokolva, Régi-Magyarországról elüldözve ad át Új-Magyarország követének. A régi „vár a Tisza mellett, vár a Kárpát alatt, jelen van Erdély ősi országutain, a Bánátban búzavirág kékségével virít, Pozsonyban a harangok hangjában maradt meg a szava, hogy nyomban ráismerni”.
Nem csak kurucos nosztalgia hatja át ezeket az írásokat, sőt az a legkevésbé. Személyes sors és személytelen történelmi erők találkozása, sokkolt lelkek ábrázolása, csöndes, de félreérthetetlen moralizálás, kárpátiság, furfangos góbékról, amputáció utáni életről szóló szép közhelyek és olykor fárasztóan makacs küldetéstudat jellemzi a novellákat. Olvashatunk áttetsző történelmi lírával átszőtt szövegeket, tömbnehéz, tanító szigorúságú vallomásprózákat, könnyeden szívszorító parasztábrázolásokat Tamásitól, kitűnő román tárgyú katonatörténeteket Török Sándortól, reménykedő transzszilvanizmust Kós Károlytól, példaértékű riportokat Ruffy Pétertől. És lehet nosztalgiázva elérzékenyülni, asztalt verve kardokat fenni, Ázsiát kiáltva hátat fordítani, általános bölcseleti kérdéseket számon kérni vagy letargikusan magunkba roskadni a köteteket olvasva. Egyet nem lehet: megfeledkezni arról az irodalmi és történelmi hagyományról, amelyben az együttélés minden reménye és reménytelensége, a hatalomváltások aljassága és iróniája, a megnyomorítottság barbársága és dacossága egyetlen hanggá olvad. E hang hagyománya nem a vérszomjra, nem is a közönyre ösztökél, hanem a kulturális folytonosság és a folytathatóság makacs szellemi igényére.
(Erdélyi csillagok. Magyar írók erdélyi novellái. Akik alusznak és akik fölébrednek. Magyar írók novellái a román emberről. A röpülő falu. Magyar írók trianoni novellái. Noran Kiadó, Budapest, 2002. A kötetek ára: 3000, 2800 és 2200 forint)

Görgényüvegcsűr regemondója
Havasi történetek Jakab Istvántól
Malonyai Péter
Nagy úr a mese. Hát még a mesemondó. Aki hol elvesz, hol hozzátesz a történethez, saját szájíze szerint formálja a szavakat, s miközben a legkisebb legény célhoz ér, hallgatói elfelejtenek mindenfajta bút és bajt, csak arra kíváncsiak, elnyeri-e a kedves lány kezét, elveszíti-e valamennyi fejét a sárkány.
Nagy úr a mese. Hát még a mesemondó. Ott különösen, ahol csupán a szó marad szórakozásul, ha leszáll az éj, kint pedig fütyül a szél, mogorva a világ. Csak a fantázia emelhet ki a szürkeségből, csakis kitalált hősökkel tehet szert hőstettekre a mese mondója és hallgatója.
Nagy úr a mese. A mesemondó Jakab István Görgényüvegcsűrről különösen. Kereste ő mindenben, hogy nyomot hagyjon a világon, és persze boldogulásra leljen (ahogy mondta: „szerettem a luxat”), aztán végül mégiscsak erdei munkásként jött el számára az elismerés. Nem nappal, a testet gyötrő robot idején: az este, a pihenő volt az ő terepe. Akkor mesélni kezdett. És láss csodát: akik komolytalan álmodozónak tekintették, meghajtották fejüket előtte. Hát még amikor „komoly városi emberek” érkeztek Kolozsvárról, és meséi felől kezdték kérdezni. Fiatalon, negyvenkilenc évesen tért meg a Teremtőhöz, de még megérte meséinek megjelenését.
Csaknem harminc esztendeje, 1974-ben már napvilágot látott egy válogatás Jakab István meséiből, akkor tíz mesével szolgált a kötet, most negyveneggyel. Sok közülük ismerős, ám a kötetet nem a hősök csodás tettei teszik különlegessé, hanem a mesélő, Jakab István. Élőbeszédhez hű formában olvashatjuk a történeteket, ahogy a havasi ember tálalta sorsosainak. Minden alkalommal illően elbúcsúzván hallgatóságától: „Itt a vége. A mesét elmondtam, Jakab István görgényüvegcsűri.”
(Nagy Olga – Vöő Gabriella: Havasok mesemondója – Jakab István meséi. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)

Egy kis erkölcstörténet
Új kiadásban Siklóssy László alapműve
Fehér Béla
Siklóssy Lászlót érdemes újra felfedezni! Talán a legújabb kori polihisztorok egyik utolsó hírmondója, aki ügyvédi diplomával a zsebében sok mindennel foglalkozott, csak joggal nem. Volt ugyan állása – az Országgyűlés gyorsíróirodájában dolgozott, sőt 1933-tól az iroda vezetője lett –, ám munkája mellett szerkesztette a Gyűjtő című folyóiratot, műkereskedelmi vállalatot igazgatott (Szt. György Céh), és letett az asztalra néhány alapművet. Könyvet írt a modern magyar éremművészetről, a magyar keramika történetéről, műkincseink Bécsbe „vándorlásáról”, s három vaskos kötetet szentelt a magyar sportnak. Forrásértékű munkája a Svábhegy (1929) és persze a Hogyan épült Budapest (1931). Művelődéstörténész volt a legjavából.
Egyik legismertebb munkája, A régi Budapest erkölcse izgalmas, olvasmányos mű, akár egy nagyregény, noha komoly levéltári kutatások nyomán íródott: tudományos igényű munka. Három kötetben jelent meg az 1920-as évek elején, most pedig az Osiris Kiadó egyben jelentette meg a teljes művet, amelyhez Székely András írt utószó gyanánt ragyogó esszét. Ebből tudhatjuk meg, hogy Siklóssy belekezdett a negyedik, sőt az ötödik kötetbe is, de nem tudni, miért, soha nem fejezte be. (Ráadásul özvegye eladta egy antikváriusnak a félkész kéziratokat.)
A mű három részre tagozódik. Az első kötet a magyar középkor erkölcsét dolgozza fel. A szerző foglalkozik többek között a papsággal, a fürdőkkel, az erotikus költészettel, a szifilisz megjelenésével, míg az egyik legérdekesebb fejezet az Árpád-ház fokozatos degenerálódását és kihalását vizsgálja. A prostitúcióról szóló második rész 1848-ig dolgozza fel mindazt, amit az ősi ipar magyar sajátosságairól, szokásrendszeréről tudni lehet. A befejező könyv a polgári erkölccsel, annak kialakulásával foglalkozik. Szó van benne egyebek között a kor jellegzetes figuráiról: arszlánokról, katonákról, jurátusokról, a házassági szokásokról, a párbaj intézményéről és az idegenekről, akik Mária Terézia kora óta érkeztek hozzánk folyamatosan. „Milyen is volt az a bevándorlás a bő népességű Németországból a gyéren lakott Magyarországba? Ezenközben azt is látni fogjuk, mennyit ér az a felfogás, hogy a jövevények hoztak hozzánk műveltséget” – írja Siklóssy László.
A könyvet letéve az embernek nagy kedve lenne megírni a mai Budapest erkölcsét.
(Siklóssy László: A régi Budapest erkölcse. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 4980 forint)

Meseábécé
Háy János és Faltisz Alexandra rajzos kalauza
Hanthy
Rokonszenves, ha az író egyenrangú alkotótársnak tekinti az illusztrátort, és a megjelent művet közös alkotásként jegyzik. Háy János és Faltisz Alexandra egyaránt szerzője az Alfabéta és a negyvennégy rabló című meseábécének, amely mind küllemében, mind tartalmában gyermekkönyvnek tekinthető. Kép és szöveg egymás nélkül nem élhet. A történet egyszerű: elindul Peti, az óvodás, hogy egy nagy, titokzatos bérházból összeszedje az ábécé betűit, s miután mind a negyvennégyet lejegyezte, megtanul olvasni. Izgalmas kérdés, hogy Háy miként tudja megoldani a feladatot. Hoz-e valamiféle újítást a műfajban, vagy megelégszik a sablonos megoldásokkal?
Jó ifjúsági könyvet írni igen nehéz. A klasszikusok közül csak keveset vesz kezébe a gyermek, az újakat viszont kevesli az ifjaknak az a rétege, mely ismeri a betűéhség fogalmát. A kérdés mindig az, kinek szól a mese. Sok író téveszti el a célt, tanmeséket, bonyolult parabolákat ír, amelyeket a gyermek nem ért, nem is élvez, a felnőtt viszont a kezébe sem veszi.
Háy János nem tévedt el teljesen, bár alaposabb rétegtanulmány után kimutatható lenne, mennyi anakronizmus van a szöveg és a célzott olvasó között. A szókincs és a helyzetek, illetve a gyermeki világlátás tekintetében egyaránt. Élvezetes, szellemes, könynyed mesét írt, mely talán alkalmas arra, hogy ha egyik-másik olvasóját nem tanítja is meg olvasni, legalább felkelti érdeklődését a betűk világa iránt. Ám nem hagyható szó nélkül két olyan üzenete könyvének, amelyektől inkább óvni kellene az ifjú olvasót. Háy egyrészt határozottan negatív képet közvetít az egyházakról, a hitről, amikor az ájtatos manóval illusztrálja á betűjét (még akkor is, ha a felnőtt érti, hogy a képmutatásról szól), másrészt mindvégig furcsa családrajzot ad a kisfiú köré. Eszerint az édesapa örökösen ingerült, megközelíthetetlen figura, akinek el kell viselni a szidalmait, a rosszkedvét. Lehet, hogy Háyéknál így van, lehet, hogy sok helyen, de egy öt-hat éves gyermek, a könyv reménybeli olvasója számára ez a helyzet egészen másként látszik. S aligha üdvözlendő pedagógiai próbálkozás ezt a családi hangulatot sugallni.
Faltisz Alexandra képei szépek, színesek, megindíthatják a gyermeki fantáziát.
(Háy János – Faltisz Alexandra: Alfabéta és a negyvennégy rabló. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2200 forint)