Nem tudok biliárdozni. Nem is akarok. Így viszont olyan nehéz írni róla. Legalább lenne valami kényszerítő erő… Mondjuk, komoly pénzjutalommal honorálná egy cég, kapnék tízmillió forintot, ha összehoznék egy kis dolgozatot. Akkor biztos lázasan tanulmányoznám a szabályokat, keresnék szórakozóhelyeket, ahol élesben figyelhetném a játékot, sőt ki is próbálnám. Vennék szakkönyveket, az interneten is tiszteletemet tenném. Persze ahogy így végiggondolom, ez elég nagy áldozat lenne tőlem; pazarolni az időmet olyasmire, ami egyáltalán nem érdekel.
Kevés lenne a tíz. Legalább százmilliót kellene kapnom, hiszen félre kéne tennem minden mást. Elhanyagolni munkát, családot, barátokat. A macskáim is hiányolnának. Na jó, egyezzünk meg mondjuk tízmilliárd forintban, és máris nekilátok. Persze számolnom kéne azzal is, hogy közben keveset alhatnék, mert ezek a biliárdszalonok rendszerint éjszaka üzemelnek. Meg az a sok kellemetlenség, amit el kéne tűrnöm: kinéznének a profik, állnék hülyén, és kérdezgetném, hogy mit miért csinálnak.
Aztán le is kéne írnom az egészet. Összefoglalni egy oldalban, szakszerűen. Ezek fényében szerintem egybillió forint a megfelelő összeg. Ennyi pénzért persze remekmű születne.
Az lenne a címe, hogy: Billiárdasztal, két „l”-el, utalva a mű keletkezési hátterére. Akkor ezzel meg is volnánk.
De ki fizet ezért ennyit? Kinek lenne ennyire fontos, hogy pont én írjam meg ezt a pár soros ismertetőt? Nem tudom.
Mindenesetre a mű elkészült. Ez az. Nem kifejezetten szakszerű, nem is tudunk meg túl sokat a biliárdasztalról, de mégis arról szól. Hogy nem kaptam érte egy vasat sem? Az jellemző a multimilliárdos cégekre. Irigyek.
Én itt töröm magam, ők meg… – na hagyjuk. Nem baj, kibabrálok velük, mert nem javítom ki a címet két „l”-re. Hadd érezzék magukat kellemetlenül. Így mindenki azonnal látja, hogy ingyen kellett megírnom az egészet, támogatás nélkül, verejtékezve. Pedig semmi kedvem se volt hozzá. Hülye, paraszt cégek! Nesze nektek: Biliárdasztal!
Verselemzés
József Attila: /Csak az olvassa…/
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmibe hajóz,
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris és a szelíd őz.
József Attila versének első két sorában szigorú feltételeket szab: csak az ismerősei és a szeretői olvashatják el költeményét. Sajnos ezzel a kikötésével sok érdeklődőt foszt meg művének élvezetétől. A vers további részében egy olyan matrózt ismerhetünk meg, aki céltalanul utazgat a tengeren, de aki ennek ellenére meg tudja mondani, hol fognak kikötni. Valószínű, hogy a sok rum hatására elalszik, és álmában embernek öltözött rémeket lát, akik némán ijesztgetik őt.
Bár József Attila kitűnően írt, én itt mégis hiányolom az egeret a verséből, hiszen a részeges emberek gyakran látnak apró állatkákat.
A költő végül egy monumentális képet választ műve zárásául. Leírja, hogy a matróz, akiről már az előbb is szó esett, olyan nagydarab ember volt, hogy a szívébe belefért egy tigris és egy „szelíd őz” egyszerre. Ezek aztán a matróz hatalmas mellüregében pihenik ki fáradalmaikat az egész napi hajsza után. Gyönyörű, idilli kép, kár, hogy kevesen olvashatják.
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
