Sokak véleményét mondta ki nemrégiben az Európa jövőjével foglalkozó konvent elnöke, Valéry Giscard d’Estaing, amikor kijelentette, hogy „Törökország nem európai ország, és csatlakozása az Európai Unió végét jelentené”. A francia politikus érezhette, hogy tabudöntő nyíltságával túllépett a politikai illendőség határain, ezért később finomítva mondandóját, csupán a bizonytalan távolba tolta ki Ankara esetleges tagságát. Megint csak széles körben hangoztatott nézeteket hangoztatva úgy vélte, előbb a tíz jelenlegi jelöltnek, majd Romániának és Bulgáriának kell integrálódnia, s az „európai Európa” megszilárdulása után lehet csak eltöprengeni Törökország tagságán. Mindez legalább további 10–15 éves várakozást jelent, amire Ankara nem nagyon mutat hajlandóságot, mondván, bármelyik tagjelöltnél jóval korábban kérte bebocsátását. Törökország valóban még 1963-ban kötött társulási szerződést Brüsszellel, felvételi kérelmét 1987-ben nyújtotta be, az 1999-es helsinki csúcson pedig hivatalosan is tagjelöltté vált. Innen azonban már előbbre lépne, s a helyzet tarthatatlanságát érzik a Tizenötök is. Ezért a szervezet jelezte, hogy 2005. júliusában megkezdené a csatlakozási tárgyalásokat, amennyiben a török parlament legkésőbb a jövő év végéig elfogadja az ehhez nélkülözhetetlen emberi jogi reformokat. Igaz, ez még mindig messsze van attól, hogy a gyakorlatban is alkalmazza azokat. A bizonytalanságot jelzi, hogy a dátum bejelentését azonban még halasztaná. Ankara ezt még csak-csak elfogadná, a csatlakozási tárgyalásokat 2004 tavaszán mindenképpen el akarja kezdeni.
A bizonytalanság érthető, hiszen Törökország meghívása kapcsán a vita a bővítés határairól, Európa mibenlétének filozófiai kérdéséről folyik. A tárgyalások megkezdése mellett a hosszú várakoztatáson kívül elsősorban aktuálpolitikai érvek szólnak. Szeptember 11., az iszlám és a fejlett világ viszonyának kiéleződése után gesztus- értékű jelzés lenne a muzulmán vallású Törökország közelítése az unióhoz. E lépés a ciprusi probléma megoldását is segítené, a legfontosabb azonban alighanem az az amerikai érdek, hogy Washington az Irak elleni támadáskor a török bázisokra is számít.
A mérleg másik serpenyőjében lévő érvek általánosabb érvényűeknek tűnnek. Nem az ország iszlám vallásával van a baj, mint azt ankarai politikusok előszeretettel vetik az EU szemére, hanem azzal, hogy kulturális hátterét tekintve Törökország nem értelmezhető európaiként. Ez természetesen összefügg azzal is, hogy Törökország földrajzi értelemben csak elenyésző részben európai. Hogy csak egy példát említsünk, alapjaiban más a nő szerepe és helye a társadalomban. Megjegyzendő, hogy e szempont alapján az unió alapszerződésére hivatkozva elutasították már Marokkó felvételét, de valójában nem ez a perdöntő. A földrajzi behatároltság ugyanis egybeesik a kulturális határvonalakkal, az európai értékek betartásának figyelmen kívül hagyásával. Emiatt nem jöhet ma szóba Algéria, Tunézia, Izrael vagy éppen Oroszország tagsága sem.
Törökország az itt említett ok miatt valójában még tagjelölt sem lehetne, de érezhető igyekezete ellenére attól is mérföldekre van, hogy a csatlakozási tárgyalások megkezdésének Koppenhágában lefektetett politikai kritériumait teljesítse. Ennek figyelmen kívül hagyása pedig méltánytalan az e téren komoly erőfeszítésekkel sikeresen teljesítő „tizekkel” szemben. Elég emlékeztetni a hadsereg közéletben betöltött szerepére, börtönviszonyokra, vagy a kisebbségi jogok teljes figyelmen kívül hagyására, a kurdkérdésre, az örmény népirtás tagadására. Mindezek mellett eltörpül az ország gazdasági felkészültsége, vagy az évente egymillóval szaporodó népesség okozta problémák. Az Európai Unió tehát Törökország meghívásának kijelölésével átlépi a Rubicont, ami azzal járhat, hogy identitásában, értékelvűségében gyöngülve később már csak sodródik az árral.
Építési és Közlekedési Minisztérium
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
